top of page

Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék (Vukics Ferenc elemzése)




Amikor már a fősodratú média sem elég jó a szurkolótáboroknak...

"Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. És ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.”Friedrich Nietzsche

Aki figyeli a Szilaj Csikón megjelenő írásaimat, azt láthatja, hogy az utóbbi időben elég szegényes a felhozatal. Konfliktus konfliktus hátán, és bizony napi 10-12 órámba telik, hogy időszerű és a lehetőségekhez képest pontos maradhassak. Ennyi munka kell ahhoz, hogy az ember kiverekedje magát a véleménybuborékba kényszerített embereknek szánt célzott propagandából.

Ilyenkor az ember a saját véleménye közlése helyett sokkal fontosabb dolognak tartja, hogy az igazán meghatározó hírek eljuttatásával bemutassa a módszertant, hogy hogyan is őrizhetjük meg a szellemi önállóságunkat.

A közösségi médiában a különböző végletek véleménydiktatúrája tombol, és a „divattal” szemben haladó, más megoldásokat előtérbe helyező embereket nem nagyon tűrik meg arrafelé. Ennek ellenére én továbbra is szívesen rábízom az adott hír értelmezését az emberekre. Egyszerűen bízom az ismeret- és jellemfejlődésben.

Ha csak néhány tucat embernek tudok segíteni abban, hogy olyan hírek is eljussanak hozzá, amelyekkel különben nem találkozna, és ezek hozzájárulnak a világnézetének megformálásához, akkor már megérte.

Nemrégiben egy, a Facebook oldalamon közzétett olyan hírsor után, amelyben szerepelt a

  • Financial Times,

  • AP, Reuters,

  • Politico,

  • Guardian,

  • Bloomberg,

  • CNN,

  • New York Times,

  • Los Angeles Times,

  • Foreign Affairs,

  • Süddeutsche Zeitung,

  • CBC News,

  • US News,

  • Axios,

  • Defense One,

  • U. S. Military Journal,

  • Daily Mail,

  • Jerusalem Post,

  • Times of Israel,

  • Haaretz,

  • Aljazeera,

  • Responsible Statecraft,

  • American Conservative,

és végül a Financial Timestól az Iran told US it did not want Israel-Hamas war to escalate (Irán közölte az USA-val, hogy nem akarja az Izrael-Hamász háború eszkalálódeását.) c. írás zárta, ezt a hozzászólást kaptam:


„Izrael és Amerika-ellenes egyoldalúságot vélek érzékelni a mostani megosztásokból. Ehhez persze joga van a megosztónak és annak is, aki ezt szóvá teszi.”


Ugyanott tartunk, mint az orosz-ukrán konfliktus elején! Akkor az újonnan kialakult szurkolótáboroknak minden nyíltabb szófordulat bántóan szembement a „buborékhangulattal” és elképesztő mértékű gyűlöletet generált. Ilyenkor még a kijevi rezsim által ellenőrzött ukrán állami média híranyaga sem volt eléggé „ukrán barát”, és ha valami szakmai hibát látott az ember az orosz csapatok műveletei során, akkor a másik tábor tagjai kezdték el szapulni őt.

Barátaim jelentős részének véleménye szerint a kritikai gondolkodás híveinek napjai a közösségi médiában meg vannak számlálva.

A valóság eléréséhez azonban mindenképp szükségünk van a kritikai gondolkodásra (kritikus gondolkodásra). A kritikai gondolkodás egyik legfontosabb eleme, hogy képesek legyünk nem csak részeiben, hanem egészként is elemezni az adott jelenségeket. A kapcsolatok, összefüggések keresése és átlátása, a feltételezések, érvek és bizonyítékok helyükön kezelése (relevancia megítélésének képessége), a mérlegelés képessége, az érvek rendszerének átlátása, a hibák, ellentmondások azonosítása (a sajátoké is), az önreflexió gyakorlása, a problémák alapos és következetes feltárása nélkül nem jutunk közelebb a megoldásokhoz.


A kritikai gondolkodást alkalmazó embernek minden körülményt, tényt, hatást, benyomást, előzményt számba kell venni ahhoz, hogy megoldást, választ tudjon találni az adott problémára. Képesnek kell lennünk arra, hogy a feltételezéseinket, az elkötelezettségünket vagy az értékeinket ne csak a saját szemüvegünkön, hanem egy külső nézőpontból is meg tudjuk vizsgálni.

Ez önszabályozást igényel, ami a kritikus pillanatokban sem engedi meg a számunkra, hogy elfogultak legyünk, esetleg túl- vagy alábecsüljük saját magunkat. Nehéz kenyér, egy életen át kell tanulni és sosem lehetünk benne elég tökéletesek.

A Financial Times cikke alatt hozzászóló "András"-nak jeleztem, hogy a kritika még nem jelenti azt, hogy valami ellen vagyunk, de sajnos ez az igazság is csak akkor érvényesül, ha az embernek sikerül kitörnie az őt övező buborékból, máskülönben csak a sehova sem vezető gyűlölet marad.


Én megnyugszom attól, hogy Edward Hunt végre megírja, hogy az amerikai tisztviselők úgy tekintenek az ukrajnai háborúra, mint egy olyan eszközre, amellyel geopolitikai célokat érhetnek el a Fekete-tengeren. Elmondja, hogy egyszerűen csak végtelen befolyást akarnak szerezni egy olyan energiában gazdag régióban, amely összeköti Oroszországot, Kelet-Európát és a Közel-Keletet.

Ilyenkor szerintem örülnünk kéne, hogy a sok-sok mellébeszélés után valaki egyértelművé teszi, hogy kinek is áll érdekében végteleníteni az orosz-ukrán háborút.

Gondolom ugyanilyen problémás cikk lehetett a Politico azon írásai is, miszerint Biden adminisztráció aggódik, hogy a gázai tűzszünet miatt az újságírók jobban hozzáférhetnek azokhoz az információkhoz, amelyek leleplezhetik az izraeli atrocitásokat. Ugyanilyen kellemetlen lehet ugyanebben a lapban arról olvasni, hogy az USA megosztotta Izraellel a segélycsoportok tartózkodási helyét, ennek ellenére Izrael mégis lebombázta ezeket a pontokat.

Hasonlóan problémás lehetett annak a ténynek a közlése is, miszerint dél-afrikai törvényhozók megszavazták az izraeli kapcsolatok felfüggesztését és a nagykövetség bezárását, vagy hogy a Pentagon egyik lapjában javaslatot tesznek közzé Gáza etnikai megtisztítására és kolonizációjára és Libanon elpusztítására

A probléma annyira bonyolult, hogy Biden is kénytelen volt két különböző levelet írni a gázai háborúval kapcsolatos amerikai álláspontról írni: egyet arról, hogy milyen szenvedéseket kellett kiállnia Izraelnek a Hamász támadása miatt, egy másikat pedig a palesztin üggyel szimpatizáló amerikai közvéleménynek (10-20% szavazat mehet el rajta), amelyben a civilek védelmére hívja fel a figyelmet.

A kritikus gondolkodónak nem fognak megfelelni az egyszerűsítések. Nem lesznek rá hatással a terrorszervezetek szélsőséges üzenetei és a hasbara (Izrael információs háborújának eszköze) sem.

Ezeket legtöbbször a közvélemény számára is egyértelműen ellentmondásos akciók igazolására használják. A modern korban a videók, az infografikák és vírusos jelleggel működő közösségi média posztok és hashtagek feladata a polgári halálesetek igazolása és az „igazságosság” látszatának fenntartása.

Az elmúlt hetekben a kényszerű alkalmazkodás diktálta újságírói magatartás láttán Hannah Arendt A totalitarizmus eredete című művének egy emlékezetes passzusa jutott eszembe:

"Egy állandóan változó, érthetetlen világban a tömegek eljutottak arra a pontra, hogy egyszerre higgyenek el mindent és semmit, higgyék, hogy minden lehetséges és semmi sem igaz. A tömegpropaganda felfedezte, hogy közönsége bármikor kész elhinni a legrosszabbat, bármilyen abszurd is legyen az, és nem tiltakozott különösebben az ellen, hogy megtévesszék, mert minden állítást úgyis hazugságnak tartott."

Arendt a Harmadik Birodalomra és a sztálini Szovjetunióra tekintett vissza, amikor 1951-ben megírta ünnepelt értekezését. De úgy tűnik, a gondolat alapigazságai ma is megállják a helyüket:

Nem sokkal 1975-ben bekövetkezett halála előtt, egy francia szólásszabadság-aktivistával folytatott beszélgetésben Arendt még nyersebben fogalmazott arról, hogy mi lesz végül a mostanihoz hasonló körülményekből.


"Ha mindenki mindig hazudik neked" – mondta Roger Errerának – "a következmény nem az lesz, hogy elhiszed a hazugságokat, hanem az, hogy senki sem hisz el már többé semmit senkinek".

Patrick Lawrence szerint egy olyan világban élni, amelyben az ember semmit sem hisz el abból, amit mondanak, maga a nyomorúság:


„Ez gyakorlatilag a nyilvános diskurzus és a nyilvános tér teljes átadását jelenti a rosszindulatúaknak, az illetleneknek, az emberteleneknek, a lealacsonyító és megalázó embereknek. Az igazság, és vele együtt a logikus gondolkodás és az egyszerű tisztesség 'alternatívává' válik. Van-e mód arra, hogy a lealacsonyított körülményeinken túl építsünk? Vagy a végtelenségig a negativitás, a hitetlenség, a saját polémiánktól való elidegenedés állapotában kell bolyonganunk?”

A jelenleg uralkodó körülmények között mindenképpen a nyelv visszaszerzésével kell kezdeni. Az intézmények nyelvét, a hatalom nyelvét a homályos eufemizmusok – "globális vezetés", "járulékos károk", "rendszerváltás", "a hírszerző közösség", "a szabályokon alapuló rend" és így tovább a bürokratikus lexikonban – és egyszerű hamisítások alkotják.


Orwell "A politika és az angol nyelv" című művében leírta, hogy az ideológusok és a bürokratikus mandarinok nyelve hogyan pusztítja el a tiszta gondolkodás képességét – pontosan ez a célja. A probléma hét évtizeddel később is ugyanaz.

Az előttünk álló feladat a helyreállítás. Vissza kell vennünk a nyelvet, meg kell újítanunk az életét, ki kell szabadítanunk az intézmények, a bürokráciák és a vállalati média tompító befolyása alól. Ezért fontos, jelentős és értékes cselekedet minden egyes hír közlése és vélemény megismerése

A tiszta nyelv talán néha díszítetlen, egyszerűen, a szó legjobb értelmében köznyelvi, de mégis képes a finom megfogalmazásokra és a komplexitásra. Ez a történelem nyelve, nem a pedig a mítoszé. Ezt a nyelvet nem a birodalmak, hanem mindig az emberi ügy érdekében beszélik. Ez a nyelv feltételezi az intelligencia és a kritikus gondolkodás hasznosságát. Sok méltó kérdés felvetésére szolgál. E nyelv révén egy élénkebb, teljesebb közbeszéd vár ránk. Ezért kell beszélni, írni, híreket továbbítani. Nincs ennél erősebb fegyver a kezünkben. Azért is bízom a jövőben, mert még a vállalati médiában is találkozhatunk még hozzánk hasonló gondolkodókkal. A küzdelem még ott sem fejeződött be.

Gondolom a Foreig Affairs azon írása sem férhetett bele a „propagandisztikus buborékba”, amely arról ír, hogy az Arab Barométer háború előtti ciszjordániai és gázai felmérése szerint a Hamászt a palesztinok csak 29 százaléka támogatta és hogy a háború előtt a gázai vezetők rendkívül népszerűtlenek voltak. Olvassuk csak:

„A gázaiak többsége nem osztja a Hamász legfőbb célját, Izrael állam felszámolását. Amikor az izraeli-palesztin konfliktus három lehetséges megoldási lehetőségét mutatták be (valamint az 'egyéb' választási lehetőséget), a felmérésben részt vevők többsége (54 százalék) az 1993-as oslói megállapodásban felvázolt kétállami megoldást támogatta. Ebben a forgatókönyvben Palesztina állam Izrael állam mellett állna, határaik az 1967-es hatnapos háború előtti de facto határvonalon alapulnának. E megoldás támogatottsága 2021 óta nem sokat változott; abban a felmérésben a gázai válaszadók 58 százaléka választotta a kétállami megoldást.


Némileg meglepő, hogy a közelmúltbeli ellenségeskedések kezdete előtt milyen kevés vonzerőt nyertek az alternatív politikai megoldások a gázaiak körében, tekintve, hogy a kétállami megoldás most mennyire valószínűtlennek tűnik. A felmérés két másik lehetőséget is felvetett: egy izraeli-palesztin konföderációt – amelyben mindkét állam független, de továbbra is szoros kapcsolatban áll egymással, és lehetővé teszi az állampolgárok szabad mozgását –, valamint egy egységes államot a zsidók és az arabok számára. Ezek 10, illetve 9 százalékos támogatást kaptak.


Összességében a gázaiak 73 százaléka támogatta az izraeli-palesztin konfliktus békés rendezését. A Hamász október 7-i támadásának előestéjén a gázaiak mindössze 20 százaléka támogatta a katonai megoldást, amely Izrael állam elpusztítását eredményezné. Az ilyen választ adók egyértelmű többsége (77 százalék) egyben a Hamász támogatója is volt, ami a felnőtt lakosság mintegy 15 százalékát teszi ki. A fennmaradó, fegyveres fellépést pártoló válaszadók 13 százaléka politikai hovatartozás nélkül nyilatkozott.”

„Az Arab Barometer, egy kutatóhálózat, amelynek társfőmunkatársai vagyunk, felmérést végzett Gázában és Ciszjordániában néhány nappal az Izrael és a Hamász közötti háború kitörése előtt.

Az itt először közzétett eredményekből kiderül, hogy a Hamász támogatása helyett a gázaiak túlnyomó többsége inkább csalódott a fegyveres csoport eredménytelen kormányzása miatt, miközben rendkívüli gazdasági nehézségekkel kell szembenézniük. A gázaiak többsége nem csatlakozik a Hamász ideológiájához sem. A Hamásszal ellentétben, amelynek célja az izraeli állam elpusztítása, a felmérésben részt vevők többsége a kétállami megoldást támogatta, amelyben a független Palesztina és Izrael egymás mellett létezne.”

A Foreign Affairs-t az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb külpolitikai magazinjának tartják. Egy amerikai nemzetközi kapcsolatokkal és amerikai külpolitikával foglalkozó amerikai magazin, amelyet a Council on Foreign Relations, egy nonprofit, pártatlan, tagsággal rendelkező szervezet és az amerikai külpolitikára és nemzetközi ügyekre szakosodott think tank ad ki. 1922. szeptember 15-én alapították, a nyomtatott magazin jelenleg kéthavonta jelenik meg, míg a weboldalon naponta jelennek meg cikkek, kéthavonta pedig antológiákat tesznek közzé. Az írások szerzői vezető akadémikusok, köztisztviselők és a politikai közösség tagjai, mint pl. Donald H. Rumsfeld, Ashton Carter, Colin L. Powell, Francis Fukuyama, David Petraeus, Zbigniew Brzezinski vagy éppen John J. Mearsheimer. Nem kell vele feltétlenül egyet érteni, de mindenképpen érdemes olvasni.

Nézzük csak, hogyan is vélekedik a Foreign Affairs az Arab Barometer felméréséről, amelynek ők is, „társfőmunkatársai”:

„A felmérés eredményei azt mutatják, hogy a gázaiak nagyon kevés bizalmat táplálnak a Hamász vezette kormányuk iránt. Arra a kérdésre, hogy mennyire bíznak a Hamász vezetésében, a válaszadók többsége (44 százalék) azt mondta, hogy egyáltalán nem bízik; a "nem sok bizalom" volt a második leggyakoribb válasz, 23 százalék. A gázaiak mindössze 29 százaléka fejezte ki "nagymértékben" vagy "eléggé" bizalmát a kormány iránt. Továbbá 72 százalékuk szerint a kormányzati intézményekben nagy (34 százalék) vagy közepes (38 százalék) a korrupció mértéke, és csak egy kisebbség gondolta úgy, hogy a kormány érdemi lépéseket tesz a probléma megoldására.

Arra a kérdésre, hogyan szavaznának, ha elnökválasztást tartanának Gázában, és a szavazólapon Iszmail Haníje, a Hamász vezetője, Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke és Marwan Barghouti, az Abbász vezette Fatah párt központi bizottságának bebörtönzött tagja szerepelne, a válaszadóknak csak 24 százaléka mondta, hogy Haníje mellett tenné le a voksát. Barghouti kapta a legnagyobb arányú támogatást 32 százalékkal, Abbász pedig 12 százalékot. A megkérdezettek 30 százaléka mondta azt, hogy nem venne részt a szavazáson. A gázaiak véleménye a Ciszjordániát irányító Palesztin Hatóságról sem sokkal jobb. Enyhe többségük (52 százalék) úgy véli, hogy a Palesztin Hatóság teher a palesztin nép számára, és 67 százalékuk szeretné, ha Abbász lemondana. A gázaiak nemcsak a Hamászból, hanem az egész palesztin vezetésből kiábrándultak.”


„Gáza gazdasági problémáinak jelentősége is világosan megmutatkozott a felmérés eredményeiben. A Világbank szerint a gázai szegénységi ráta a 2011-es 39 százalékról 2021-re 59 százalékra emelkedett. Sok gázai lakosnak nehézséget okoz az alapvető szükségletek biztosítása mind a szűkösség, mind a költségek miatt. A felmérésben részt vevők 78 százaléka mondta azt, hogy az élelmiszerek elérhetősége közepes vagy súlyos problémát jelent Gázában, míg mindössze öt százalékuk mondta azt, hogy egyáltalán nem jelent problémát. Hasonló arányban (75 százalék) számoltak be arról, hogy közepes vagy súlyos nehézségeket okoz az élelmiszerek beszerzése még akkor is, ha azok rendelkezésre állnak; mindössze hat százalék mondta azt, hogy az élelmiszerek megfizethetősége nem jelent problémát.


A gázai háztartások élesen megérezték az élelmiszerhiány hatását. A válaszadók 75 százaléka számolt be arról, hogy az elmúlt 30 nap során valamikor elfogyott az élelmiszere, és nem volt pénze, hogy vásároljon belőle. Összehasonlításképpen, a 2021-es Arab Barométer felmérésében csak 51 százalék nyilatkozott ugyanígy. Ez a változás mindössze két év alatt riasztó. A gázaiak kénytelenek voltak átállítani a szokásaikat, hogy megpróbáljanak megélni: 75 százalékuk azt mondta, hogy kevésbé kedvelt vagy olcsóbb élelmiszereket kezdett vásárolni, 69 százalékuk pedig azt, hogy csökkentette az étkezések méretét.


A gázaiak többsége az élelmiszerhiányt inkább belső problémáknak, mint külső szankcióknak tulajdonította. Izrael és Egyiptom 2005 óta blokád alá vette a Gázai övezetet, korlátozva a területre be- és onnan kiáramló emberek és áruk forgalmát. A blokád erőssége változó volt, de jelentősen szigorodott, miután a Hamász 2007-ben átvette az ellenőrzést Gáza felett. Mindazonáltal a felmérésben részt vevők többsége (31%) a kormányzati rossz gazdálkodást jelölte meg a gázai élelmiszerellátás bizonytalanságának elsődleges okaként, 26% pedig az inflációt okolta. Mindössze 16 százalék tette felelőssé a kívülről kivetett gazdasági szankciókat. Röviden, a gázaiak nagyobb valószínűséggel okolták anyagi helyzetükért a Hamász vezetését, mint Izrael gazdasági blokádját.

A felmérés óta azonban ez a felfogás megváltozhatott.”

„Összességében a felmérés válaszai azt mutatják, hogy a gázaiak politikai változásra vágynak. Mindössze 40 százalékuk mondta azt, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nagy vagy mérsékelt mértékben biztosított, és 68 százalékuk úgy vélte, hogy a békés tüntetésen való részvétel joga nem vagy csak korlátozott mértékben védett a Hamász uralma alatt.

A gázaiak mintegy fele a demokrácia támogatását fejezte ki: 48 százalékuk megerősítette, hogy 'a demokrácia mindig előnyösebb, mint bármely másfajta kormányzás'. A válaszadók kisebb hányada (23 százalék) jelezte, hogy nem bízik semmilyen típusú rendszerben, és egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy 'a magamfajta emberek számára nem számít, hogy milyen kormányunk van'. Mindössze 26 százalék értett egyet azzal, hogy 'bizonyos körülmények között egy nem demokratikus kormányzat előnyösebb lehet'. (Ez utóbbi eredmény hasonló az Egyesült Államokban végzett felmérés eredményeihez, ahol egy 2022-es felmérésben minden ötödik 41 éves vagy annál fiatalabb felnőtt egyetértett azzal az állítással, hogy 'a diktatúra bizonyos körülmények között jó lehet'.)


Tekintettel arra, hogy a gázaiak többsége rossz véleménnyel van a kormányáról, nem meglepő, hogy rosszallásuk kiterjed a Hamászra mint politikai pártra is. A megkérdezettek mindössze 27 százaléka választotta a Hamászt, mint preferált pártot, valamivel kevesebb, mint az Abbász vezette, Ciszjordániát kormányzó Fatahot (30 százalék). A Hamász népszerűsége a Gázai övezetben is visszaesett, a 2021-es felmérés 34 százalékos támogatottságáról. A friss válaszok között figyelemre méltó demográfiai eltérések is vannak. A 30 év alatti felnőttek 33 százaléka fejezte ki támogatását a Hamász iránt, szemben a 30 éves és idősebbek 23 százalékával. A szegényebb gázaiak pedig kisebb valószínűséggel támogatták a Hamászt, mint tehetősebb társaik. Azok körében, akik nem tudják fedezni alapvető kiadásaikat, mindössze 25 százalék támogatta a hatalmon lévő pártot. Azok körében, akik tudnak, ez az arány 33 százalékra emelkedett. Az a tény, hogy a szörnyű gazdasági körülmények által leginkább érintettek és azok, akik emlékeznek a Hamász uralma előtti életre, nagyobb valószínűséggel utasították el a pártot, aláhúzza a gázaiak Hamász mozgalom iránti támogatásának határait.”


Mindezek alapján határozottan kijelenthetjük:

Itt nincs helye semmiféle „kollektív büntetésnek”!

A Gázai-övezet lakóinak többsége még meg sem született, amikor a terrorszervezet hatalomra került. A Hamász-támadásait el kell ítélni, a terrorszervezetek hálózatait fel kell számolni, de mindenekelőtt azokat az állapotokat kell felszámolni, amelyek táptalajt biztosítanak az ilyen szervezetek működésének.


Ha ez a megállapításom nem lenne igaz, akkor az EU nem támogatná továbbra is a palesztinokat (az AP jelentése), mivel az általuk kezdeményezett vizsgálat szerint a Hamászhoz nem jut pénz.

Vagyis nem igaz az állítás, miszerint a Hamasz és a palesztinok között egyenlőségjelet kellene húzni.

Georges Clemenceau szerintA háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra/tábornokokra bízzuk”.

Még inkább igaz ez a foteltábornokokra, akik szerint ha a hadsereg nem lenne korlátozva, akkor a győzelem biztos lenne. Ez a tömeggyilkosok nyelvezete, amelyet a stratégiai szükségszerűség mögé álcáznak. Ez a kollektivisták kardja, amelyet az ártatlan egyéken sorsát semmibe véve forgatnak.

Úgy tűnik, egy újabb világháború küszöbén vagyunk, és a a világ végignézi, ahogy a szakértők és a háborús uszítók megpróbálnak racionálisnak, sőt igazságosnak mutatkozni. A háborút elkerülhetetlennek és elfogadhatónak tekintik. Még a vérontást, a pusztítást, a gyűlöletet és a bánatot is.


Még a rossz háborúknak is van valami haszna, mondják nekünk. A háborúban egy nemzet hírnevet szerezhet és meghatározhatja önmagát, technológiát találnak fel, tudást szereznek, és a következő generációt tesztelik. Ráadásul munkahelyeket is teremtenek!


Azok számára, akiknek érdekeik vannak, a háború nyereséges. A fegyvergyártók számára garantált jövedelmet jelent. Aztán más iparágak is profitálnak a pazarló kormánytól érkező szerződésekből, amely minden segítséget meg akar szerezni. A politikusok hasznot húznak a fenyegetések kitalálásából és a külső vagy belső ellenség elleni háborúra való felhívásból. (Ez egy ősi taktika.) A média és az akadémikusok hasznot húznak a háborúról szóló tudósításokból és a háború eladásához szükséges szakértelemből.


Hirtelen mindenki, aki a kiszemelt páriarégióból, fajból vagy hitből származik, megérdemli a halált. Meg kell őket büntetni, meg kell őket ölni, meg kell őket alázni, és még ha megadásra törekszenek is (ha ez egyáltalán lehetséges a háború modern korában), akkor is szenvedniük kell.


A háború kíméletlenül rámutat minden fennálló rendszer hibáira, de egyben a legemberibb cselekedetnek is tartják, amit az azonnali cselekvés igénye, a hódítás és gyilkolás energiája tart fenn. Aztán, amikor a füst eloszlik, ez az energia és vágy elvész az időben, és úgy tűnik, megint azok lesznek az ellenségek az új veszélyek idején, akik elég idősek ahhoz, hogy tudják, hogy miről is szól a háború, vagy azok, akik hajlandóak voltak meghallgatni őket.

A háborúval szembeni ellenzéket gyakran pacifistaként, ideológiai radikálisként vagy hippiként marginalizálják. Aki óvakodik a háborútól, annak az ellenség oldalán kell állnia, vagy legalábbis megtévesztett izolacionistának kell lennie. Lényegében gyogyósok. De amikor a hullazsákok megtelnek – a Fekete tulipán járatok, ahogy az oroszok nevezik őket, megsokasodnak –, és hazatérve megtelnek a temetők, a háborús riadtság főáramlattá válik. Hirtelen érett és ésszerű dolog megkérdőjelezni a háborút és szorgalmazni annak befejezését. Az ilyen kollektív felismerés azonban mindig túl későn jön el.


Kym Robinson szerint ha nem lett volna az első világháború, az azt követő szörnyű történelem nagy része nem lenne lehetséges.


„Ez biztosította a második világháborút, a totalitarizmus felemelkedését és egy etnikai konfliktusoktól és népirtásoktól tarkított posztkoloniális világot. Ha valami nem szándékolt következményekhez vezet, akkor az a háború. Nem hoz békét, hanem csak a következő háborút teremti meg.”

Mi, az átlagemberek óvakodunk a háborútól, de igazából tehetetlennek érezzük magunkat, mert a világot vezérlő erők sosem figyelnek oda ránk. Mi nem húzunk hasznot a háborúból. A sorozás idején a mi fiaink (és hamarosan lányaink) azok, akik felveszik az egyenruhákat és a hullazsákokat.

A „szabadelvű demokráciák” társadalmi konszenzustól függetlenül is képesek háborúba vonulni. Legalább annyira, mint az autokráciák. A háborúban ezek a „demokratikus erők” is kényszerítik tagjaikat arra, hogy másoknak kárt okozzanak.

Egy volt munkatársam évente többször is nyaralni megy a hadiipari részvények hozama által biztosított hozamokból. Egy német ismerősöm, aki a helyi védelmi iparban dolgozik, azt mondta nekem, hogy az ukrajnai háború jóvoltából vette meg az Audiját. A fegyverkezési ágazatban dolgozni bónuszokkal és nagyszerű előnyökkel jár.

Sokan állítják, hogy gyűlölik vagy rettegnek a hadiipari komplexumtól, mégis szívesen dolgoznak benne. Úgy tűnik, ez a legtöbb nyugati társadalom meghatározó jellemzője: a jövedelem mindenek felett.

A külföldiek vére már csak absztrakcióvá válik a bankszámlára ömlő pénzhez képest.

A tömeggyilkosság jót tesz az erkölcstelenek és elvtelenek gazdaságának. Mindenki másnak rémálom.

Tatyjana Prima nemrégiben még azt hitte, hogy maga mögött hagyta a bombákat, amikor több mint másfél évvel ezelőtt elmenekült Ukrajnából. A 38 éves asszony sérült férjével és kislányával együtt menekült el, és a család Dél-Izraelben telepedett le. A Hamász fegyvereseinek megjelenésével gyorsan véget ért a család viszonylagos nyugalma:


"Ezek a háborús hangok, amelyeket most hallunk, visszahozzák a mariupoli emlékeket. Nehéz, mert érzed, hogy te vagy az, aki felelős a gyermekedért, aki a legjobbat akarod neki, és valamilyen módon ilyenkor úgy érzed, mintha cserbenhagytad volna őket." – nyilatkozta Tatyjana az AP-nek.

Ukránok, oroszok, palesztinok, izraeliek számtalan múltban elkövetett igazságtalanságot fel tudnak hozni egymással szemben. A sérelmek érthetőek és igazságért kiáltanak. Mai világunkban azonban sem igazság, sem pedig jogszolgáltatás nincs. Hatalomszolgáltatás van, és az erősebb áll „bosszút” mindig a gyengébben. Aztán a gyengébbről mindig kiderül, hogy ahhoz elég erős, hogy időről-időre visszavágjon. Mindenki, aki továbbra is a „háborús pszichózist” erősíti, hozzájárul ahhoz, hogy ennek az árát a végén vérben és könnyekben fizesse meg. Nem az a kérdés, hogy kinek volt, vagy van igaza, hanem az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, vagy milyen gyerekeket hagyunk a világra.

Ha így folytatjuk tovább, gyerekeink és unokáink fogják öldösni egymást az elkövetett hibáink miatt. Ezt mutatja a történeti tapasztalat.

Ha a háború célja az emberiség egyesítése, a gazdaság helyreállítása vagy a béke terjesztése, akkor bizony kudarcot vallottunk. Bebizonyosodott, hogy a háború a fentiek közül mindegyikre hatástalan.

A háború csak arra jó, hogy újabb háborúkat okozzon. Ezt kell megtanulnia oroszoknak, ukránoknak, palesztinoknak, izraelieknek, amerikaiaknak, kínaiaknak és nekünk magyaroknak is.

Az emberek élni akarnak, és az igazán egészséges szemléletű szurkolótáborok mindig a helyi csapatnak szurkolnak. Ha mi, magyarok nem tudunk hatni a öldökölni vágyókra, akkor legalább annyit tanuljunk meg, hogy a nehéz időszakban már nem szurkolhatunk a Barcelonának, a Juventusnak, csakis Magyarországnak.

Ha olyankor, amikor a világ részén kitör egy konfliktus, és mi a saját belső problémáinktól vezetve azonnal „azonosítjuk magunkat” valamelyik szereplővel, és nem figyelünk arra, hogy új és újabb törésvonalak mentén megosszuk az országot, akkor a mi utcáink is romba fognak dőlni.

Ezért szerezzük vissza a köznyelvet magunknak. Beszéljünk, írjunk, továbbítsunk fontos és jó gondolatokat.


Hagyjunk háború nélküli világot a gyermekeinkre, és hagyjunk háborút elítélő gyermekeket a világra. Nem hagyhatjuk cserben őket! És akkor talán nyugodtan felkészülhetünk arra, hogy egyszer nekünk ezt a világot itt kell hagyni…


978 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK