Akit háromszor temettek: JANUS PANNONIUS (Barna Beatrix írása)

Európai ismertségű, híres humanista költőnk Janus Pannonius földi maradványait 2008. október 21-én helyezték végső nyugalomra a pécsi bazilika altemplomában. Erre az eseményre a 38 évet élt költő-főpap halálát követően több mint fél évezreddel került sor. Ez volt a harmadik, remélhetőleg utolsó temetése. A gyászbeszédet érte dr. Bábel Balázs Kalocsa-Kecskeméti érsek mondta. De miért is volt szükség három temetésre?

Mátyás nagy király keménykezű uralkodó volt. Maga is tiszteletben tartotta az ország jogait, viszont azt is megkövetelte, hogy mindenki, legyen bármilyen főrangú is, szigorúan tartsa meg és kövesse az ország törvényeit és a király törvényes rendelkezéseit. Ebben a tekintetben nem ismert engedékenységet, kíméletet. Mátyás politikájával elégedetlenkedők Vitéz János esztergomi érsek, aki korábban Mátyás tanítója, nevelője volt, valamint unokaöccse Csezmicei János, humanista nevén: Janus Pannonius pécsi püspök ( 1459-1472 ) vezetésével összeesküvést szerveztek a király ellen. A rosszul előkészítet szervezkedés idejekorán az uralkodó tudomására jutott. A lázadásban résztvevők közül többen meghódoltak, köztük Vitéz János is, azonban Janus Pannonius kitartott álláspontja mellett és Itália felé menekült. Menekülés közben a gyenge fizikumú, tüdőbetegségben szenvedő főpap egészségi állapota válságosra fordult. A zágrábi püspök egyik erősségében, Medvevárban /Horvátország/ ágynak esett és ott érte a halál 1472 nagypéntekén.

A Mátyás szemében persona non gratának számító főpap rangjához méltó temetése ekkor szóba sem jöhetett! Így első nyughelye a Zágráb melletti remetei pálos kolostorban volt. Később a pécsi székeskáptalan tagjai kezdeményezésére Pécsre szállították a főpap koporsóját. Bonfini erről így tudósít:

„Mivel a király haragja miatt mintegy közellenségnek tartották és senki sem merte neki a szokásos végtisztességet megadni, testét a papok titkon bevitték egy pécsi kápolnába és sokáig egy szurkos ládában tartották. Hosszú idő múlva, midőn Mátyás történetesen meglátogatta a várost és a bazilikát, a papi kollégium megkérdezte őt, hogy engedje meg végre méltó temetséggel megtisztelni János poéta testét, melyet haragjától való félelmükben régóta őrizgetnek temetetlenül. A király elbúsult a nagy férfiú sorsán, alaptalan vélekedésük és félelmük miatt megdorgálta őket és azután pompás gyászszertartást rendezett neki, hogy a jeles költőt ne fossza meg a temetés tisztességétől. Ez a vég jutott tehát a pannóniai dalnoknak.”

Utóda, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök tudakozására elődje halálának körülményeiről a kanonoki testület oklevelet állított ki, melyben arról számol be, hogy egy kőszarkofágban temették el Janus Pannoniust a székesegyházban, ékes síremlékén sírvers jelölte halálának időpontját.

A pécsi székesegyház altemplomában az 1991-es ásatások alkalmával, Kárpáti Gábor régész vezetésével több sírt tártak fel. A 6-os számú sírból egy fiatal férfi csontváza került napvilágra. Hosszas vizsgálatok kezdődtek el. A sír mellékleteként II. Pál pápa ( 1464-1471 ) ólombullája vált ismertté, mely a váz jobb combcsontja mentén helyezkedett el. Janus Pannonius valóban találkozhatott a Szentatyával, hiszen 1465-ben ő volt az egyik vezetője a magyar uralkodó küldöttségének, mely megválasztása alkalmából köszöntötte a pápát. Az ebből az alkalomból kiállított pápai bullát temették el vele. Erre a gyakorlatra több magyar főpap példája is ismert.

A talált csontok antropológiai és patológiai vizsgálata után, a szakvélemény megerősítette az azonosítást: a 40-es évei elején járó, súlyos tüdő- és kezdeti csonttuberkolózisban szenvedett férfi földi maradványa Janus Pannoniusé.

Azóta elkészült arcrekonstrukciója is, mely markáns vonású férfit ábrázol.

A hosszadalmas vizsgálatok lezárása után így kerülhetet immáron harmadik, remélhetőleg végső nyughelyére.

Időszerűsége miatt érdemes idézni dr. Bábel Balázs érseknek az újratemetésen elhangzott lényeglátó gondolataiból:

„Janus Pannonius örökségéből sokat tanulhatunk, a mai posztmodern, széthulló Európában…Janus Pannonius nagybátyja jóvoltából, fiatal korában a legkiválóbb egyetemek hallgatója volt, a reneszánsz életörömét tette magáévá, sokszor szabados, erotikus epigrammákban, nem mindig a keresztény szeretetről tanúságot tevő csípős és kötekedő költészetével. Irodalmi munkásságát megítélni nem tisztem, különösen most, amikor érte a requiemet bemutatjuk. Tehetsége és Pannóniát a világ előtt bemutató költészete előtt azonban fejet hajtok…

Soha nem tagadta meg magyar voltát, pedig még csúfolták is érte. Amit külföldön elsajátított, azt hazahozta. Akkoriban nem kellett a kereszténység gyökereit keresni, mert szinte minden arról szólt. A reneszánsz visszanyúlt az ókor klasszikus kultúrájához, ezt csak azért tehette, mert az alázatos kódexmásoló szerzetesek, a pogányok nagyjait értékelték és műveiket átmentették az utókornak. A ma emberének a kereszténység gyökereihez kell visszanyúlni, ha azt akarja, hogy Európa megtalálja önmagát. E tekintetben messze elmaradunk a régi korok emberétől, mert azok nem tagadták le a múltat, hanem még dicsőítették is. Emberszemléletük a humanisták emberképe volt, mely nem szakadt el Istentől, legföljebb jobban középpontba kerültek, mint annak előtte. Janus Pannonius nem idealizálta az embert, önmagán is megtapasztalta az elesettséget…

Annyi, de annyi a bűn, oly sok a rossz, a hamis

emberi fáradozás, gond esztelen, álnok a vágy is,

senkise tiszteli már a földön az isteneket…

Meg nem értett, magányosan küzdő szellemi embernek tartotta magát. Mint minden embert, a szenvedés – legyen az testi vagy lelki megpróbáltatás – őt is megtisztította…

Tizenhárom évi főpapsága az ősi keresztény alapokon nyugvó pécsi püspökségben az apostoli folytonosságot biztosította. Szép verseiben is a Teremtőt dicsőítette. Komolyan hitte az üdvösséget és a föltámadást, amit a siratóban meg is vallott:

…nincs kétségem, nyílván föl, a mennybe jutottál,

hogy a jámborokat várja az örök jutalom.

Látjuk még egymást, tudom én, ha harsona fölzeng.

Ez a síron túli remény éltet minket is, amikor Janus Pannonius pécsi püspök-költőnek megadjuk a méltó

végtisztességet.

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat.

Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,

Szellemem egyre dicsőbb, általa híres e föld.

(Janus Pannonius: Pannonia dicsérete)"