Alkotmánybíróság: a reformátusok kezdték a puccsot, a katolikusok fejezték be. Horváth Attila személyes kiállása...

Részletesen elolvastam Horváth Atilla különvéleményét.

(Olvasónk neve és címe a szerkesztőségben.)

Tűpontos megfogalmazás a professzortól. A szentkorona-tan értelmében a mindenkori Országgyűlést ‒ kivált, hogy jelenleg csonka, egykamarás, csak a területi elvet reprezentálja ‒ nem illeti meg az állami főhatalom gyakorlásának teljessége, jogai korlátozottak, részjogosítványokat gyakorol, melyek az állami főhatalom teljességét bíró Szent Koronától (itt nagybetű) erednek. 

Horváth alkotmánybíró vállalta a véleményét, és az alaptörvény (!) azon rendelkezését, hogy azt a szentkorona-tan szerint kell a taláros testületnek értelmeznie!

Ennek hiányában holnaptól alkotmányos norma szintjére emelhető bármilyen kollektív jogfosztás (zsidók, svábok, kulákok). 

Jogi értelemben ‒ talán politikai ertelenben is ‒ azt mondom, hogy el lett dugva a megoldás az alaptörvényben (nem véletlenül ez a neve, és nem alkotmány), és

Horváth Atilla vállalta magára kimondani és leírni az eldugott közjogi megoldást.

Megjegyzem, a bírák nagy része pázmányos oktató, ahol tantárgy a szentkorona-tan, és ezen pázmányos oktatók asszisztáltak most az államcsínyhez, akiről azt gondoltuk, hogy lojálisak a keresztény-nemzeti kurzushoz.

A reformátusok kezdték a puccsot, és a katolikusok fejezték be.

Kiemelések Horváth Attila különvéleményéből

[103] Az „Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények” tartalma az Alaptörvény rendszerszintű értelmezését igényli, és teljeskörű felsorolásuk önmagában a normaszövegből nem, csak esetenkénti alkotmányossági vizsgálat alapján állapítható meg. Álláspontom szerint vannak prima facie, mechanikusan azonosítható követelmények – például az Országgyűlés határozatképessége, az előterjesztő személye, a kétharmados szavazat, a házelnök illetve a köztársasági elnök aláírása, valamint a módosítás kihirdetés során történő megjelölése –, és vannak olyanok, amelyek vizsgálata mérlegelést igényel, így az alkotmányozó hatalom hatáskörének vizsgálata, amely annak eljárási szempontú (és nem tartalmi) vizsgálatát jelenti, hogy fennáll-e az adott kérdésben az Országgyűlés alkotmányozó hatásköre, azaz nem zárja-e ki vagy szűkíti-e azt maga az Alaptörvény egy adott tárgykörben, illetve nem ellentétes-e olyan tárgykörrel, amelyben – az Alaptörvény 8. cikk (1) bekezdése szerint – érvényes népszavazási döntés köti az Országgyűlést.

[104] Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az Alkotmánybíróság a fenti eljárásban bármely Alaptörvényben foglalt eljárási követelményt vizsgálat tárgyává tehet, anélkül hogy ez az Alaptörvény-módosítás tartalmi értékelését jelentené.

[105] Álláspontom szerint a jelen ügyben a prima facie eljárási követelmények nem sérültek, azonban a mérlegelést igénylők közül az Országgyűlés alkotmánymódosítási hatásköre – mint a közjogi érvénytelenség speciális esete – részletes vizsgálatot igényelt volna, amelyre az Alkotmánybíróságnak lehetősége lett volna a jelen ügyben.

[109] Ennek kapcsán utalok Kossuth Lajos gondolatára, mely szerint „[a] hatalom mindig terjeszkedésre törekszik. Ez természetében van, s ezért szükségesek ellenében fékező korlátok.” Kiemelendő, hogy az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdése kimondja: „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.” Az 1949. évi XX. törvény (a korábbi Alkotmány) ezt expressis verbis nem tartalmazta — az Alkotmánybíróság a jogállamiság [B) cikk] követelményéből vezette le a hatalommegosztás elvét; az Alaptörvény ezt már tételes rendelkezésként rögzíti {11/2015. (V. 14.) AB határozat, Indokolás [20]}. A 62/2003. (XII. 15.) AB határozatban kimunkált tétel szerint a hatalommegosztás nem pusztán annyit jelent, hogy egyik hatalmi ág sem vonhatja el a másik jogosítványait, hanem azt is, hogy „a demokratikus jogállamban korlátlan és korlátozhatatlan hatalom nincs”. Ezt a 12/2017. (VI. 19.) AB határozat pontosította: a hatalmi ágak egymás tevékenységét kölcsönösen ellenőrzik, ellensúlyozzák, érdemben korlátozzák; hatásköreik gyakorlása során a hatalmi ágak együttműködésre kötelesek, és tiszteletben kell tartaniuk az elválasztott hatalmi szervezetek döntéseit és autonómiáját {12/2017. (VI. 19.) AB határozat, Indokolás [51]}.

[110] Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az Alkotmánybíróság az S) cikk (3) bekezdése és a 24. cikk (5) bekezdése alapján jogosult vizsgálni, hogy az Országgyűlés rendelkezett-e alkotmányozói hatáskörrel egy adott alaptörvényi rendelkezés megállapítására, mivel e hatáskör vizsgálata az Alaptörvényben foglalt eljárási köve-

telménynek minősül.

[111] Ezen túlmenően megjegyzem, hogy az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése alapján az Alkotmánybíróságnak valamennyi eljárásában kötelezettsége az Alaptörvény rendelkezéseinek értelmezése során azok céljának, a benne foglalt Nemzeti hitvallásnak és a történeti alkotmányunk vívmányainak figyelembevétele, ily módon az Alaptörvény XXIII. cikkét érintően – álláspontom szerint – a történeti alkotmány vívmányának minősül az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról szóló 1848. évi V. törvénycikk, amely az egyik legfontosabb áprilisi törvényként felváltotta a rendi (nemesi) képviseletet a népképviseleti elvvel.

[112] A törvénycikk 1. §-a értelmében: „Politikai jogélvezetet azoktól, kik annak eddig gyakorlatában voltak, elvenni, a jelen országgyűlés hivatásának nem érezhetvén, mindazok, kik a megyékben és szabad kerületekben az országgyűlési követek választásában eddig szavazattal birtak, e jog gyakorlatában ezennel meghagyatnak.” Ezen rendelkezés történelmi jelentőségét az adja, hogy a reformországgyűlés kifejezetten kimondta, hogy nem tekinti feladatának meglévő politikai jogok elvételét. Jogállami szempontból ezen rendelkezés a szerzett jogok tiszteletben tartásának klasszikus előfutárának minősül, hiszen a jogalkotó nem vont vissza már megszerzett, gyakorolt jogosultságokat visszamenőleg – ez rokon azzal a garanciális gondolattal, amelyet a mai Alkotmánybíróság gyakorlatában a jogbiztonság és a visszaható hatályú jogalkotás tilalma kapcsán kifejtett.

[113] Tartalmi szempontból releváns Moór Gyulának, a két világháború közötti magyar jogfilozófia meghatározó alakjának azon megállapítása is, amely szerint „[a] jogalkotó, aki helytelen jogot alkot, sokszor talán nagyobbat vétkezik a tételes jog ellen, mint a forradalmár aki a barikádokon harcol”, amely mondatával egy paradoxont fogalmaz meg a jog formai érvényessége és a jog tartalmi helyessége közötti viszonyról. Más szóval: a forradalmár a jog formáját sérti meg egyetlen, látható aktussal, míg a rossz jogot alkotó törvényhozó a jog lényegét, igazolási alapját korrumpálja belülről, a legalitás látszatát fenntartva — ezért „vétke” a tételes jog ellen valójában nagyobb, mint a nyílt forradalmi jogsértésé. Ez a gondolat rokon a kortárs (elsősorban Radbruch körüli) jogpozitivizmus-kritikákkal, amelyek szerint a törvényes formában elkövetett igazságtalanság veszélyesebb, mert aláaknázza magát a jogrendbe vetett bizalmat és legitimitást.

[114] Ezen törvénycikk kapcsán kiemelendő továbbá, hogy a XIX. században az egyik legszélesebb korabeli európai jogkiterjesztésnek minősült, mivel a régi jogosultak megtartották jogukat és újak is beléptek, végeredményben Magyarország az egyik legszélesebb választói bázist hozta létre a kortárs Európában – szélesebbet, mint a „mintaországnak” számító Nyugat-Európa több állama. Ehhez képest a tizenhetedik Alaptörvény-módosítás jelentős visszalépésnek minősül a választójog szabályozása terén is, hiszen mindamellett, hogy a jogállamisággal ellentétes módon szerzett jogokat visszaható hatállyal, a demokrácia mozgásterét jelentősen szűkítve elvesz, szöges ellentétben áll a több mint ezeréves alkotmányos hagyományokkal rendelkező Magyarország történeti alkotmányának vívmányaival.

Budapest, 2026. augusztus 17.