Amerika szerepe az európai nemzetek sorsában II. rész (Barabás Géza írása)

„Azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki [Sztálinnak], amit csak tudok, és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit, és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért." – Franklin D. Roosevelt elnök, 1943

„Aggodalommal tölti el az Egyesült Államokat, hogy a magyar kormány továbbra is mély és erős gazdasági kapcsolatokkal bír Oroszországgal, és különböző gazdasági kapcsolatokon keresztül táplálja az orosz gépezetet [hadsereget]” – David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi nagykövete.

„A háború után a vörös amőba rá fog folyni Európára.” – William Christian Bullit

David Pressman amerikai nagykövet-helytartónak ajánlva

1941. december 7-én, egy békésnek látszó vasárnap reggel, 7 óra 49 perckor 183 japán repülőgép intézett támadást a csendes-óceáni amerikai flotta Pearl Harbor-i támaszpontja ellen. Az elsőt nem sokkal később egy második hullám követte, az alig két órán át tartó bombázás hosszú időre akcióképtelenné tette az amerikai haditengerészetet. A Pearl Harbori támadás után Franklin D. Roosevelt elnök hadat üzent Japánnak, az Egyesült Államok belépése után megnyílt a második világháború új frontja a Csendes-óceánon.

1941 december 22. és 1942 január 14. között Churchill és Roosevelt az Arcadiai konferencián találkoztak Washingtonban, ahol közös stratégiát hoztak létre az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között Németország, majd Japán legyőzésére. A két szövetséges ország létrehozta az egyesített vezérkari főnökséget, hogy koordinálja a katonai politikát és a lőszerellátást. Ezen a konferencián az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína, a Szovjetunió és még huszonkét, a szövetséges hatalmakhoz tartozó ország kiadta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát, amelyben minden nemzet ígéretet tett a tengelyhatalmak legyőzésére.

1942 augusztusában (két és fél évvel Jalta előtt) Winston Churchill brit kormányfő és Joszif Sztálin szovjet diktátor először találkoztak egymással. A moszkvai látogatás célja az volt, hogy a brit kormányfő megossza a szövetségesek terveit az észak-afrikai inváziót („Fáklya” hadművelet) illetően. Az esetről beszámoló Sir Alec Cadogan brit diplomata szerint a mulatozásba átforduló tárgyalás éjjel háromig zajlott.

Amikor 1943. november 28-án a három szövetséges nagyhatalom képviselői, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill, a londoni háborús kabinet miniszterelnöke, valamint Joszif Visszarionovics Sztálin, az SZKP KB feje első alkalommal találkoztak Teheránban, akkor a Wehrmacht hadseregcsoportjai még a Szovjetunió területén állomásoztak.

William Christian Bullit moszkvai amerikai nagykövet tájékoztatta, egyúttal figyelmeztette Roosevelt elnököt, miszerint: „a háború után a vörös amőba rá fog folyni Európára”.

Roosevelt válasza az volt:

„Én úgy érzem, hogy Sztálin nem ilyen ember. ... és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért."

Roosevelt ellenállása miatt Churchillnek a jaltai konferencia időpontjához képest még sokkal kedvezőbb helyzetben, 1943-ban a Teheráni konferencián sem sikerült elérnie, hogy az olaszországi szövetséges inváziót fejlesszék tovább, és egy dalmáciai partraszálló hadművelettel, Magyarország, Ausztria valamint Dél-Németország megszállásával reteszeljék el a Vörös Hadsereg útját, akadályozzák meg az Európa szívébe való benyomulását.

Roosevelt elnököt sokan bírálták, hogy az alapvető stratégiai kérdésekben Sztálint támogatta Churchill-lel szemben.

A brit kormányfő ezzel a javaslatával tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia valamiféle modernizált változatát szerette volna ismét életre kelteni.

Churchill súlyos hibának tartotta, hogy az első világháború után feldarabolták a Monarchiát, amely stabilizáló tényezőnek számított a német és az orosz hatalom között.

A ravasz Sztálin azonban rögtön átlátott a szitán, hiszen pontosan tudta, hogy a délnémet államszövetség churchilli terve a Szovjetunió európai hatalmi befolyását szeretné megnyirbálni, ezért elutasította ezt a javaslatot. Sztálin számára természetes volt, hogy a háború után addig fog kiterjedni a szovjet nagyhatalmi befolyás határa, ameddig a Vörös Hadsereg eljut.

Fontos megjegyezni, hogy az 1942 januári Washingtoni találkozón létrehozott „egyesített vezérkari főnökség” létrejöttével, valamint az USA hadba lépésével a haditermelés óriási mértékben fokozódott. A hadiipar felfutása már az Egyesült Államok 1941-es hadba lépése előtt is komoly gazdasági hatást fejtett ki. 1938 és 1941 között az államok területén a foglalkoztatottak száma közel 6 millióval nőtt, az ipari termelés a duplájára nőtt, és a bruttó nemzeti termék, (azaz a GDP) pedig közel 30 százalékkal emelkedett. A Roosevelt-kormányzat sorra adta ki katonai megrendeléseit harckocsik, repülőgépek, hadihajók és anyahajók elkészítésére. A megrendelések javát a nagyvállalatok kapták, köztük volt a General Motors és a Ford is. Az évtizedes mély depresszióból, gazdasági válságból a haditermelésre való átállás és a gazdaság részlegesmilitarizálása húzta ki az Egyesült Államokat. Detroit ipari komplexumai, gyárai ontották a fegyvereket az amerikai és az orosz hadsereg részére. Az USA minden gazdasági, katonai területen óriási szállítmányokat küldött a Szovjetuniónak a hadba lépését követően, folyamatosan a háború végéig.

A háború alatt 400 ezer teherautót, 12 ezer tankot, hatalmas mennyiségű lőszert, fegyvereket, élelmiszereket, ruhákat, üzemanyagot szállított amerikai a Szovjetuniónak. A teherautók nélkül, katonai és segélyszállítmányok nélkül a szovjet hadsereg lényegében mozgásképtelen lett volna, támadásra mindenféleképpen alkalmatlan állapotban volt! Ezt az alapvető tényt a Szövetségesek nem használták ki a Sztálinnal való tárgyalásokon, a Teheráni és Jaltai konferencián, mert Roosevelt amerikai elnök – mint említettem – nem támogatta Churchillnek azt a javaslatát, hogy nyissanak egy déli frontot is, Dalmácián keresztül foglalják el dél-Németországot, Ausztriát és Magyarországot, megakadályozandó, hogy a Szovjetunió lerohanhassa egész Kelet-Európát.

Kelet-Európa Roosevelt elnök érdektelensége, felelőtlensége miatt került szovjet fennhatóság és 45 évig tartó elnyomás alá! Ha Roosevelt elnök Churchill mellé áll volna a tárgyalóasztalnál, akkor Kelet-Európát nem tudták volna elfoglalni a szovjetek, hiszen megfelelő és elegendő felszerelés nélkül a hadseregük nem lett volna képes (alkalmas) a gyors mozgásra, támadásra semmilyen tekintetben.

Az orosz frontról szerencsésen hazaérkezett magyar katonák mesélték el, hogy a háború kezdeti szakaszában rosszul felfegyverzett, rendkívül hiányos felszerelésű szovjet katonákkal harcoltak, míg a szovjet ellentámadás alkalmával már amerikai bakancsban, amerikai fegyverekkel és amerikai konzervekkel ellátott szovjet katonákkal álltak szemben.

Amennyiben a „józan ész” szerint („raison”, „reison d’état”) a tárgyalóasztalnál az USA és Anglia feltételekhez kötötte volna a katonai felszerelések küldését, mennyiségét, ütemezését, meggyőződésem szerint Kelet-Európát – a háború után – szabad és független államok alkották volna, és gazdaságilag is hasonló szinten állnának mint a nyugati országok.

A teheráni konferencián kiderült, hogy a három nagyhatalom közötti egyetlen és teljesen egyértelmű közös nevező Hitler Harmadik Birodalmának mielőbbi legyőzése, valamint a náci rendszer felszámolása volt. Az értekezlet középpontjában a szövetségesek európai inváziójának ügye állott. Az angol és az amerikai küldöttség megerősítette a májusi washingtoni és az augusztusi québeci találkozókon hozott angol-amerikai határozatot arról, hogy 1944 májusában átkelnek a La Manche csatornán Franciaországba és megnyitják a második szárazföldi frontot.

1945. február 4. és 11. között zajló hármas csúcstalálkozón Jaltában a Hitler-ellenes koalíció vezetői: Sztálin, Roosevelt és Churchill részben katonai tervekről, a háború minél gyorsabb befejezéséről, részben a háború utáni Európa sorsáról, az új világrend és a világbéke biztosításának legfontosabb kérdéseiről tárgyaltak.

A szovjet napirendi javaslat első pontja Lengyelország volt. Sztálin kijelentette, hogy ”a szovjet kormány számára Lengyelország létkérdés, mivel Lengyelország a történelem folyamán többször kapu volt, melyen keresztül az ellenség Oroszországot megtámadta.” Sztálin még hozzátette, hogy: "mivel az oroszok sok bűnt követtek el Lengyelország ellen, a szovjet kormány megkísérel vezekelni ezekért a bűnökért.”

Sztálin kijelentette: "a szovjet kormány érdekelt egy hatalmas, erős és független Lengyelország megalkotásában".

A szovjet diktátor leszögezte, hogy: „az emigráns lengyel kormány követelése nem lehet tárgyalási alap”. Megállapodtak, hogy a Szovjetunió megtartja a Molotov-Ribbentrop paktum által 1939-ben annektált kelet-lengyelországi területeket, és Lengyelországot kárpótolni fogják azzal, hogy nyugati határait kitolják Németország rovására.

Sztálin szabad választásokat ígért Lengyelországban, annak ellenére, hogy már a Szovjetunió által támogatott kormány fennhatósága alá kerültek az ország megszállt keleti részei.

A jaltai találkozó idején Churchill minden erejével azon munkálkodott – utolsó lehetőségként –, hogy lefékezze és korlátok közé szorítsa a Kreml alig leplezett és egyre szemérmetlenebb európai hatalmi ambícióit. A hármas találkozó előtt Churchill találkozott Roosevelt elnökkel, hogy egyeztessék a háború utáni politikai rendezési szándékukat, de Roosevelt továbbra is Sztálint támogatta az európai országok felosztási tervében.

Bár formálisan három egyenrangú fél tárgyalt egy hétig a fényűző Livadia Palotában, valójában a szovjet diktátor érdeke és akarata érvényesült a legtöbb ügyben.

Ennek a katonai erőviszonyok alakulása volt a fő oka, ugyanis 1945. február elején a Balkán nagy része már a szovjetek és a jugoszláv kommunisták kezében volt. Budapest ostroma a végkifejletéhez közeledett, közben a Vörös Hadsereg északi frontja nagy lendülettel tört előre Lengyelországban, a támadó ék elérte az Oderát. Zsukov marsall azt tervezte, hogy február közepén egy villámgyors csapással beveszik Berlint, Sztálin azonban Jaltából odatelefonált, és lefújta az offenzívát.

Ez idő tájt az amerikai és angol hadseregek még nem lépték át a Rajnát, vagyis reális veszély volt, hogy Németország legnagyobb része (Ausztriával és esetleg Észak-Olaszországgal együtt) szovjet megszállás alá kerül. Ebben a katonai helyzetben Jaltában a nyugati szövetségeseknek „Sztálin jóakaratán kívül semmijük sem volt”, a legfőbb aduászt: a végtelen sokaságú hadieszközt (teherautókat, fegyvereket, lőszereket, élelmet, ruházatot, egyéb anyagtámogatásukat) már előre odaadták Sztálinnak, mindenféle garancia nélkül.

A németek és szovjetek által lerohant Lengyelországból elmenekült katonák Londonban csatlakoztak az angol hadsereghez, megalakult az emigráns lengyel kormány. A lengyel katonák és pilóták végig az angolok mellett harcoltak a háború folyamán, a győztesek oldalán fejezték be a háborút. Különösen megdöbbentő a Szövetségesek részéről, hogy mit kaptak a hősies küzdelmükért cserébe, legfőképpen az amerikai elnöktől, Roosevelttől?

A szovjetek elfoglalták Lengyelországot, majd totalitárius szovjet rendszert vezettek be. A lengyel katonák és az emigráns kormány tagjai közül többen öngyilkosok lettek, miután megtudták, hogy a Szövetségesek cserbenhagyták Lengyelországot.

Ennyit értek az Atlantic Chartában megfogalmazott szándékok és ígérvények: éppen úgy nem tartották be őket, mint az előző világháború esetén a Wilsoni elveket, miként ez nemcsak a szövetséges lengyelek, de az összes többi kelet-európai nép és ország is megtapasztalhatta.

Az új lengyel, román és bolgár kormány kezdettől fogva szovjet irányítás alá került. A nyugatiak kezdeményezésére kiadtak ugyan egy újabb közös nyilatkozatot a felszabadított Európáról, amelyben a „három nagy” kinyilvánította:

„minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt az államformát, amelyben élni akar”, „a felszabadított országokban a lehető legrövidebb időn belül szabad választásokat kell tartani, s azok eredménye alapján kötelesek a nép akaratának megfelelő kormányokat alakítani."

Végül azonban a szovjetek az általuk megszállt országok közül csak Magyarországon és Csehszlovákiában engedélyeztek szabad választásokat, de azok eredményét sem tartották tiszteletben, elcsalták, meghamisították a választások eredményeit.

Mindeme következményeket a két nyugati nagyhatalom akkori vezetőinek (elsősorban Roosevelt elnöknek) a korlátoltsága, gyengesége, súlyos tévedése és bűnös mulasztása okozta. A ravasz „Tirannus” minden szövetségesét becsapta.

***

Milyen érdekes, sőt beszédes, hogy a Rákosi–Kádár rendszerben, ahol minden utcát átneveztek a korábbi – polgári értékrendű – utcanevekről a szovjet terror hazai és nemzetközi vezetőire, Roosevelt volt az egyetlen nyugati személyiség, akiről közterületet – egy teret – neveztek el. Sokáig nem értettem, furcsának és megmagyarázhatatlannak tartottam, hogy egy totalitárius, „szovjet mintaállamban” hogyan volt ez lehetséges? Soha nem tanították az iskolában (ritka kivételektől eltekintve), hogy Roosevelt elnök az európai kérdésekben Sztálint támogatta a tárgyalásokon Churchill-lel szemben. Sztálin okkal lehetett barátságos és nagyvonalú Roosevelt elnökhöz, akit egyébként az amerikai Time Magazin háromszor választott meg az „év emberének.”

A Time magazinban különös nevek merülnek fel, a számunkra valóban nagyra becsült kiválóságoktól kezdve az éppen aktuális híres-hírhedt figurákig. Így lehetett a Time Magazin hőse pl. Franklin D. Roosevelt (1932, 1934, 1941), Adolf Hitler (1938), Sztálin (1939, 1942), Nyikita Szergejevics Hruscsov (1957) – talán a magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásáért kapta az elismerést? –, Jurij Andropov (1983), Barack Obama (2008, 2012), Greta Thunberg (2019) és Volodomir Zelenszkij (2022).

Amikor többen megkérdezték, néhány esetben bírálták a Time Magazin által az „év emberének” kiválasztott személyiségeket, az volt rá a válasz, hogy nem értékalapon történik a kiválasztás, hanem azokat a személyeket választják az „év emberének” akik „abban az évben a legnagyobb hatást gyakoroltak a világra…”

Azonban még valami bizonyosan látszik: a Time Magazin előszeretettel választott olyan személyeket a címlapra, akik hadiipari megrendelésekkel látták el az amerikai fegyvergyártó óriáscégeket, valamilyen módon közreműködtek egy-egy háborús konfliktusban és a háborús üzlet által létrehozott extra profit létrehozásában.