Amerikaiakról is készít feketelistát Ukrajna – Általános a félelem az ukrán lobbival szemben

–

Vukics Ferenc jegyzete

Ted Snider, Anatol Lieven, David Bromwich, Ted Galen Carpenter, Cautlin Johnstone, John Mearsheimer, Tucker Carlson, Tulsi Gabbard, Doug Bandow, Michael Tracey, és még sok más amerikai szinte napi rendszerességgel foglalkozik azzal a ténnyel, hogy az, aki nem hajlandó a fősodratú média által sugallt Ukrajna-képet továbbítani a közvéleménynek, az hamar bajba kerülhet.

Carpenter szerint

„az Egyesült Államokban és Európában összehangolt erőfeszítéseket tesznek azoknak a megfélemlítésére, bemocskolására és elhallgattatására, akik kritizálni merik Ukrajna kormányát vagy a Biden-kormányzat politikáját az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban."

„A legutóbbi példa erre a kongresszusi Progresszív Caucus döntése volt, hogy visszavonja azt a nyílt levelet, amelyet néhány nappal korábban küldött az elnöknek, és amelyben azt sürgette, hogy a vérontás befejezése érdekében a diplomácia kapjon nagyobb prioritást. Pramila Jayapal képviselő (D-WA), a frakció elnöke később a levél visszavonására olyan magyarázatot adott, amely hamarosan több oldalról is maró gúnyt váltott ki: 'A levelet több hónappal ezelőtt fogalmazták meg, de sajnos a munkatársak ellenőrzés nélkül adták ki'.”

Ironikus módon maga a levél meglehetősen langyos kritika volt, de úgy látszik, ez is kiütötte a biztosítékot. Az aláírók nem mertek túl messzire menni. Igyekeztek hangsúlyozni Ukrajna támogatásának fontosságát, és komoly dicséretben részesítették a Biden-kormányzatot a Kijevnek nyújtott pénzügyi és katonai segítségért.

"Nagyrabecsüléssel írunk az Önök elkötelezettségéről Ukrajna törvényes küzdelme mellett, amelyet Oroszország agresszív háborúja ellen folytat. Az Ön támogatását egy független, szuverén és demokratikus állam önvédelméhez a Kongresszus támogatta, többek között az ezt az ügyet elősegítő katonai, gazdasági és humanitárius segélyek megszavazásával is. Az Ön kormányának politikája döntő fontosságú volt abban, hogy az ukrán nép bátor harcával és hősies áldozatvállalásával történelmi katonai vereséget mért Oroszországra, arra kényszerítve Oroszországot, hogy drámaian csökkentse az invázió előtt kinyilvánított céljainak nagyságát."

A levél azonban a továbbiakban egy korlátozott erejű iránymódosítást is szorgalmazott:

"Tekintettel a háború által Ukrajna és a világ számára okozott pusztításra, valamint a katasztrofális eszkaláció kockázatára, úgy véljük, hogy Ukrajna, az Egyesült Államok és a világ érdeke is az elhúzódó konfliktus elkerülése. Ezért arra kérjük Önöket, hogy az Egyesült Államok által Ukrajnának nyújtott katonai és gazdasági támogatást párosítsák proaktív diplomáciai lépésekkel, megduplázva az erőfeszítéseket a tűzszünet reális kereteinek megteremtése érdekében."

A háborúpárti lobbi gyors és agresszív válasza világossá tette az aláírók számára, hogy még ilyen szerény aposztáziát (hitelhagyást) sem tűrnek meg a közéletben. Ezek a képviselők maguk mögött hagyták a fősodratú média által diktált „Szentírást”. Ez pedig a T (Transz) a W (Woke) világháborút hirdető felkent papok szerint a lelki üdvösség szempontjából nagyon káros.

A Kongresszusi Progresszív Caucus gyáva visszavonulása nem az egyetlen példa a közelmúltban arra, hogy a jelenlegi politika ellenzői engednek a nyomásnak. Augusztusban az Amnesty International jelentést adott ki, amelyben bírálta az ukrán hadsereget, amiért civileket használt emberi pajzsként és más visszaéléseket követett el a háborús erőfeszítései során. A jelentés politikai, diplomáciai és médiavihart váltott ki, amelyet maga Kijev rendezett meg. Ukrajna nyugati támogatói még azzal is megvádolták az Amnestyt, hogy Vlagyimir Putyin propagandáját hangoztatja – ez a rágalom pedig a szervezet esetében még kevésbé hihető, mint a Volodimir Zelenszkij rendszerével szembeni kritikák elhallgattatására tett szokásos kísérletek. A valóságban a jelentést bizonyítékkal is jól alátámasztották.

A rágalmak cunamijával szembesülve az Amnesty tisztviselői igyekeztek megnyugtatni kritikusaikat, miközben továbbra is kitartottak a dokumentum pontossága mellett. Nyilatkozatot adtak ki, amelyben sajnálkozásukat fejezték ki minden "szorongásért és haragért", amit a jelentés okozhatott. Ez a trükk azonban nem elégítette ki Kijev lelkes támogatóit. A következő hetekben az Amnesty több, a jelentéssel kapcsolatban álló tisztviselője is lemondott a rá nehezedő nyomás hatására. Amikor már a sokat kritizált, erőteljesen a nyugati piaci csoportok befolyása alá eső Amnesty Internationalnak is a saját munkatársait kell a farkasok elé dobnia, az meggyőzően bizonyítja az ukrán lobbi mindennél elsöprőbb erejét.

A Kongresszusi Progresszív Képviselőcsoport és az Amnesty International visszavonulása talán nem is olyan meglepő, mivel egy jól finanszírozott propaganda erőfeszítéseinek célba kell érnie. Ezek az erőfeszítések Kijev fenntartások nélküli támogatására, valamint azok zaklatására és bemocskolására irányulnak, aki ezt az álláspontot megkérdőjelezik. Ukrajna és nyugati támogatói időnként egyenesen neo-McCarthy-kampányt folytattak, teljesen megfojtva ezzel a Zelenszkij-kormánnyal szembeni politikáról szóló érdemi vitát.

A néhai Joseph McCarthy szenátor és követői tökéletesen alkalmazták ezt a taktikát a hidegháború idején. Mindenkit, aki azt javasolta, hogy Washington fontolja meg a Szovjetunióval vagy a Kínai Népköztársasággal szembeni kevésbé konfrontatív politika elfogadását, kommunista szimpatizánsnak vagy akár egyenesen árulónak bélyegeztek. Az újságírók és a pedagógusok feketelistára kerültek, a másként gondolkodó tisztviselők pedig gyorsan munka nélkül találták magukat.

A megfélemlítés légköre csak az 1960-as évek végén, a vietnami háború miatt kirobbant utcai tiltakozások idején kezdett enyhülni. Amikor Richard Nixon kormánya az 1970-es évek elején az enyhülés politikáját követte Moszkvával szemben, és normális kapcsolatot kezdett kialakítani Kínával, az amerikaiak ismét szembeszállhattak az amerikai politikával anélkül, hogy automatikusan árulónak bélyegezték volna őket.

Ez az általános Ukrajna-barát propagandakampány már jóval azelőtt megkezdődött, hogy Oroszország megszállta volna Ukrajnát, de azóta sokkal rosszabb lett.

Glenn Greenwald újságíró a Substackon megjelent cikkében megjegyzi, hogy "megszámolni sem tudja, hányszor" vádolták meg őt "azzal, hogy a Kreml ügynöke, és nem a fizetett közösségi média trollok, hanem a Demokrata Párt és a liberális média prominens képviselői és politikusai voltak a bírái, amiért kifejtette ezeket a nézeteket". Greenwald hangsúlyozta, hogy aligha ő az egyetlen, aki ilyen bánásmódban részesül. "Ez mostanában inkább visszafogott és 'kedveskedő' támadás azok ellen, akik úgy gondolják, hogy az ukrán határok nem elég fontosak az amerikai érdekek szempontjából ahhoz, hogy az Egyesült Államokat háborúba sodródjon miatta". A továbbiakban számos ocsmány rágalmat dokumentált, amelyek a Fox News műsorvezetőjének, Tucker Carlsonnak és másoknak a lojalitását kérdőjelezik meg. Mindenki áldozat lehet, aki meg meri kérdőjelezni az Oroszországgal szembeni veszélyes, keményvonalas politika elfogadásának bölcsességét (vagy józanságát).

Ahogy Greenwald rámutat, több jellemző biztosítja a háborúpárti csoportok, a neokonok és a liberális héják összetartását.

"Ezek közül a két legmérgezőbb az elmúlt hónapban teljes mértékben megmutatkozott. Az első az, hogy mindig – minden esetben – támogatnak minden lehetőséget, hogy az USA új háborúba keveredjen. Ha felhúzol egy neokonost, máris elkezdenek érveket kitalálni arra, hogy az USA-nak miért is kell bombáznia és lerohannia más országokat, vagy új proxy-háborúba lépnie, hogy felfegyverezzen és finanszírozzon más országokat, hogy helyettük harcoljon. Greenwald szerint ezek a csoportok nemcsak támogatják az USA részvételét egy esetleges Oroszország és Ukrajna közötti háborúban, hanem fanatikusan és szédelegve várják azt."

Az, hogy a háborúpárti frakció arra hivatkozik, hogy Vlagyimir Putyin az egész nemzetközi rendet fenyegeti, és "ki akarja űzni az Egyesült Államokat Európából", megerősíti Greenwald következtetéseit. A háborút pártoló Max Boot azt állítja, hogy Putyin célja nem más, mint a szovjet birodalom visszaállítása. A liberális héják számára, akik hajlandóak kockáztatni, hogy Amerika nukleáris háborúba bocsátkozzon Oroszországgal, a jelenlegi NATO-Oroszország összecsapás a Gyűrűk Ura csúcspontjához hasonlít, ahol a szabadság bátor védelmezőinek mindent kockára kell tenniük, hogy legyőzzék a végtelenül gonosz Szauront.

Az Ukrajna nyugati politikai és médiaszövetségesei által támogatott megfélemlítés mértéke azonban elhalványul a közvetlenül Kijevből érkező fenyegetéshez képest. Zelenszkij és kollégái nem tolerálják még a legbékésebb ellenfeleket sem, sem a hazaiakat, sem a külföldieket. A külföldi kritikusok célba vételére és megfélemlítésére való hajlandóságuk idén nyáron teljesen nyilvánvalóvá vált, amikor a kormány (részben az amerikai adófizetők által finanszírozott) dezinformáció elleni központja közzétette az ilyen ellenzékiek "feketelistáját".

A listán számos prominens amerikai szerepelt, köztük a Chicagói Egyetem professzora (és neves külpolitikai realista), John Mearsheimer, a Fox News műsorvezetője, Tucker Carlson, Tulsi Gabbard volt kongresszusi képviselő és Doug Bandow, a Cato Intézet vezető munkatársa is.

A lista közzétételére, különösen Bandow és más tudósok felvételére reagálva a Cato Intézet elnöke, Peter Goettler egy cikket tett közzé, amelyben elítélte az ilyen viselkedést. Figyelmeztetett, hogy "az ilyen jellegű akciók – a meggondolatlan igazság- és dezinformációs irodák létrehozása, valamint a neves tudósok tisztességtelen befeketítése – semmiképpen sem öregbítik Ukrajna mint törekvő liberális demokrácia hírnevét". Ezt a hírnevet Kijev soha nem érdemelte meg igazán.

A feketelista baljós, fenyegető jellege szeptember végén még világosabbá vált, amikor a CCD október elején kiadott egy felülvizsgált listát (címekkel együtt) a 35 legfontosabb célpontról. Ez a szűkebb, kiemelt fontosságú lista a kritikusokat "dezinformációs terroristáknak" és "háborús bűnösöknek" nevezte.

A feketelistán szereplő több ukrán és orosz személyt már meggyilkoltak, a lista készítői és gondozói nyíltan dicsérték őket ezeknek a „bátor akcióknak” a végrehajtásáért.

Eddig egyetlen amerikai vagy nyugati személy sem jutott erre a sorsra, de a kritikusok terroristáknak és háborús bűnösöknek való minősítése nem tántorítja el a fanatikusokat a közvetlen akcióktól.

Ted Galen Carpenter, a Cato Intézet védelmi és külpolitikai tanulmányok vezető munkatársa így zárta tegnap a gondolatait:

„Az emberi életeket is fenyegető kockázatok ellenére a kijevi kormány a háború kritikusait leginkább az ukrán lobbi 'gondolatrendőrsége' félemlíti meg. Az Egyesült Államok dollármilliárdokkal segíti egy korrupt, egyre inkább autokratikus rezsim működését. Ami még rosszabb, Washington súlyos kockázatokat vállal, beleértve az Oroszországgal vívott nukleáris háború veszélyét is, hogy megvédjen egy olyan kliensállamot, amely Amerika számára kevés gazdasági vagy stratégiai értékkel bír. Az ilyen elhatározásokat alapos megbeszélések és erőteljes viták tárgyává kellene tenni. A Kongresszusi Progresszív Caucus gyalázatos visszavonulása a nyomás hatására ennek a szándéknak éppen az ellenkezőjét üzeni.”