Anceps fortuna belli ‒ Rekviem a méltóságért (Dienes Jenő Attila)

Hosszú ideje volt béke az országban, a katonaság szerepe felértékelődött. Férfiak nemzedékei nőttek fel úgy, hogy nem szippantottak lőporfüstöt, nem stokiztak, nem hajtogatták levetett gönceiket egy kisszék oldalával elvágó módon úgy, hogy a vinkli és egyéb vonalzóval mérhető paraméterek a tűréshatáron belül maradjanak.

„A hősöket eltemették, már a hangjukra sem emlékeztek. Ott kezdődött, hogy ebben az országban nem volt szabad hősnek lenni. Csatákat nyertek, de a háborúkat rendre elveszítették, így a történelmüket mindig az ellenség és behódoló szolgák írták."

Ismét megjelent az égen Mars, a háború istene. Nem a megszokott lándzsás, pajzsos, sisakos hadfi volt, az állatairól sem ismerhettek rá a római nép atyjára, farkas és a harkály nélkül, egy szál gatyában állt a pusztában, goromba alakjától iszkoltak a patkányok. Róma bukása után a Lupa Capitolina (kapitoliumi farkas) már csak mumifikálódott kutyabőrként, a hatalmas franciaágy előtt hullatta a szőrét. Két rusnya figura gebeszkedett a főhadiszálláson.

Mit műveltek itt, Atyafiak, kérdezgette tőlük a soros elnök. A diktátorok a harcok kimeneteléről töprengtek egy óriási térkép fölött. A kiterített lapon pirosra ikszelt házak, utcák, terek, bekeretezett városok nevei jelezték a füstölgő romokat. Ide még kéne egy rakéta, bökött a szintvonalak közé a kopaszodó alacsonyabbik. Évezredek óta irtották az emberiséget, a híradásaikban terrorista főhadiszállásoknak címkézték a szétbombázott iskolákat, játszótereket. Amalekitákat láttak mindenkiben, eszelős igyekezettel próbálták őket eltenni láb alól, persze nem lehet mindenkit kinyírni, a népirtás borzasztó fárasztó tevékenység, főleg, ha lelkiismeretesen végzik.

Az egész hagyomány egy elíráson alapult, nem volt ez egy népirtási akcióterv, csupán egy félresiklott feljegyzés néhány kicserélt táblával, lappal, tekerccsel, amit a másoldákban rendre félrevéstek. Kért Isten Mózestől egy bejegyzést a könyvébe, de az kicsit félrement. Nem lehet mindenki mindig józan, főleg, amikor jó évet mutatnak az egyiptomi fügeborok, így aztán Mózes beledadogta minden dühödt tántorgását a szövegbe, nem kímélte a nála sikeresebbeket, a környező falvak nőcsábászait, akikről mindenféle gaztettet összehordott, így sorra hullottak a fejek.

Az Úr nem tűr rendetlenséget teremtett világában, Mózes panaszát komolyan vette, kiadta a kilövési engedélyeket, rányomta a bélyegzőt a vágási tervre. Kisebb-nagyobb megszakítással folyt a vér, cuppogtak a gyilokvasak, de időnként túl nyugtalanító volt a csend, béke ütötte fel a fejét. Sámuel próféta látván Saul gyengeségét, miszlikekbe aprította Ágág királyt, aki a zsidó hagyomány szerint az utolsó éjszakáján még nemzett egy utódot, és ebből a vérvonalból származott később Hámán, aki az Eszter könyvében újra megkísérelte kiirtani a zsidókat, akik először adták a második pofont. 

Ez az örökös félelem, rettegés újabb és újabb fegyverdörgést szült, nem volt béke a Nap alatt. Kórházakban mészárolták le a gyerekeket, a fegyvertelen aggastyánokat, a drónokkal eltrafált katonák maradványait. Ez a stábmunka nem a hősiességről szólt, itt gonosz varázslók kisze-babáztak, óriások és törpék estek egymás szügyének, a qubit szuperpozíció, a kíméletlen pusztítás nem hagyatkozott véletlenekre, időnként sunyi tárgyalások előzték meg a permanens támadásokat, a gyanútlan ellenfélnek nem volt esélye a békére.

A brigadéros, így hívták az állami gazdaság növénytermesztési brigádvezetőjét. A kuruc időkben a dandár parancsnokát nevezték így, aki az ezredes fölött állt, de a vezérőrnagynál alacsonyabb szintet képviselt. Egylovas taligával közlekedett, időnként fekete Pannóniával szelte a földutak porát, ő vezényelte a kombájnok támadásait a búzamezők ellen. A gyerekek képzeletében panzerfaustot kapott elő valami málhazsákból, azzal szórta a csillagokat az égre. A rebellis magyarság túlélői éppen a pincében, egy gönci tölgyfahordó mellett poharazgattak, távol a kommunisták füleitől, így csak a bor hallotta a történeteiket a Gyorshadtestről, a Hunyadi Páncélosokról, a magyar páncélgránátosról. A sivatagi nomádok szomjával kortyolták a múltat, a bor hidegebb volt, mint a világűr mélye, mégis elfogyott, nem akadt többé, aki valódi katonákról meséljen.

Mindenki kíváncsian leste a híreket, félve fürkészték, hogy eszkalálódik-e a konfliktus? A terrorban, félelemben tartott emberek minden reményüket elvesztették. Vettek gyorsan egy karton lisztet, rizst, befőttet, teletankolták a verdát, aztán leültek egy év három hónapra a TV elé. Naponta igyekeztek újdonságokat megtudni a népirtásról, a felrobbantott olajkutakról, a dráguló üzemanyagról. Kedves Hésziodosz, mesélj nekünk! Így kérlelték a vén költőt, hogy mondana-e már valami szépet is a szerelem borzalmairól, mert addig csak ő beszélt őszintén komoly dolgokról, istenek születéséről, halandók végzetéről, a hétvégi kupameccsről. A felséges szellemi lények ismerték poétánk felülmúlhatatlan csodáit, a számunkra elérhetetlen szépséget, békét és nyugalmat, így szemlélték a történéseket, szájtátva hegyezték a feljelentéseiket a Mennyország kapujában.

Úgy képzeljétek el, mondta, vagy úgy kezdte, hogy abban az időben…, esetleg, „történt egyszer, amikor”, és már folytatta is: Kronosz egy sarlóval kasztrálta apját, Uranoszt, a levágott testrészt a tengerbe pottyantotta. A kiszökött látomás hosszan szépült, egy-egy istennő profilozásánál került elő újból, jó néhány fotón látszott, ami egyébként szem elől rejtve van, hogy is mondjam csak, szóval az érzékenyebb részletek által Aphroditét egy gyönyörű teremtésnek ismerhettük meg, karcsú, fiatal, ahol kellett, gömbölyödött, máshol plasztikusan mélyült, mégsem egy üreges tölcsérszerű tárgy volt a sok közül valamelyik kuplerájban, hosszú hajába belekapaszkodott a szél, hullámok fodrozták a bokaláncait, nem volt előle menekvés. Aki rápillantott a halandók közül, az mind a rabja lett, azonmód beleszeretett.

És akkor jött a behívó, az egyik legszarabb dolog az életben, a Magyar Néphadsereg és a legrosszabb pillanat, mert éppen nyár volt, abból is az elég jó fajta, egy szökőkút melletti padon folyt a pipázás. Az uniformisról már kevés szép dolog élt az emberek szívében, főként, ami izgalmasan jó, értékelhető, mert ilyet aztán végképp nem sorolt a falu szája, így már a bevonuláskor nem sok értelmét látták az elkövetkező hónapoknak, éveknek. Jöttek a vérben forgó, vizenyős tekintetű borvirágos arcok, a nyakukon dagadó erekkel, zsíros hajtincseikkel, másnapos lehelettel. Magába szippantotta őket a laktanya, a mesélhetetlen történetek. Az uniformist megrágta a leváltott rendszer pacifizmusa, Miloš Forman Bergerje és a lét céltalanságának valamennyi molylepkéje. Utálatos egy valami ez a sereg, gondolták. A katonásdiban minden második figura beteg volt, született bűnöző, szánalmas alkoholista, iskolázatlan bunkó, ezzel az örökséggel fogyatkozott a centi, születtek a nagy sztorik, amilyen az első kimenő, alapkiképzés, menetgyakorlat, mátrai őzek, harcászat a tehénszarban, dobbantás a Homályba, lafó, patkányirtás, üzavíz, lövészet, lafó, kaszinó, kocsma, lafó, végül eljött az obsit, végre leszereltek, de nem is volt ez olyan rossz, kellene ez a fiúknak ma is, hogy ember legyen belőlük. Az előző korosztályt a leszerelő buliból nem a lafóba, hanem egyenesen a futkosóba vitték, ők már éppen emberesedtek volna, amikor teherautószámra kezdték lopni az üzemanyagot, kicsit vastagabban éltek, valaki hencegett, mások irigykedtek, ez lett a vesztük.

Idővel eltompultak az emlékek, egyre igénytelenebbé vált a szleng, kitömött báboknak, műkarmos tojóribancoknak rajzolta le az élet a szereplőit. A csodás hetéra, Ptolemaiosz, vagy más hadúr neje például betolatott az ALDI parkolójába, sikerült meghúznia a szürkét, nem vette észre, aztán a túloldalon egy másikat, bumm neki, végül őt nyomták meg a legjobban. Senki nem szólt senkinek, hidegen kovácsolt huzagolt csöveket sejtettek a füstüvegek mögött. Igen, ő volt az, Küréné szépséges királynője, most már egy bevásárlókocsival kínlódott. Nem lévén alkalmas drachmája, mindenféle gombokat, elemeket próbálgatott a szabadulás zárjába. Végül egy nagylelkű hajléktalan nyújtott oda néki egyet, egyenesen egy megváltott rácsszekeret vezetve elébe. Műanyag zseton van benne, mondta, s azzal köddé vált, mint egy palackba zárt szellem. A gyanútlan vásárlók felsorakoztak, kétszáz harcielefántnyira, jelre vártak. Valamennyien eljöttünk közéd, tégy csodát, kérték a szülőföld farizeusai.

Nem jó katonák, mondogatták, gondok voltak a fegyelemmel. A kimenő, a hazajárás az öregbakák, később a kopaszok privilégiuma lett. Azt sem tudták, hogy milyen a kimenősapka, a VÁP előtt nem kellett produkálni magukat, jutott idejük a Kvantum Fourier-transzformációra, nem is sejtették, hogy egyszer ez még sokat hozhat a konyhára.

Ugyanott, csak a másik folyosón éltek a nehézfiúk, a magyar zöldsapkások, akikre föl lehetett nézni. Ezeket a harcosokat szárnyaira emelte a Népköztársaság, később a Köztársaság. Föntről szóltak le a hadkiegre, hogy csak századírnok, vagy parancsnoki sofőr lehet a gyerek, gyakran szeretné látni otthon az édesanyja, nagymamája, a család tagjai ritka jó káderek, régi elvtársai a munkásmozgalomnak. Így kerülhettek a legendás AAK-dandárba, ahol a szabadidő kulturált eltöltése, a katonai fegyelem, a példás magaviselet gyümölcsöt termett, minden hétvégén hosszú eltáv, délutánonkénti kimenő járt, az ÜTI nyájas mosollyal ujjbegyezte a kimenőkönyveiket. Míg a söpredék bent rohadt a büdös telephelyen, a kaszárnya rusnya eklektikájában, addig ezek a remek harcosok keresztbe-hosszába bejárták a csodaszép lányoktól hemzsegő utcákat, tereket, kedvükre szippantották a kerítésen túli szabadság szellőjét. Időnként töltsetek, ne csak igyatok, lőjetek, gyújtsatok, rá se rántsatok! – rohadjatok meg, így ezek…

Korcs szibüllák, transzba esett papnők rángatózásában gyönyörködött a szem, ameddig ellát. A csodás tünemények Phoebus fényével ragyogták be a plázát, hamvaiból éledt újjá a lélek Főnix-madara. A nyugati szél istene beleszeretett az akkor még torz Khlóriszba, szerelme jeléül az istennők közé emelte, rábízta a virágok és a tavasz birodalmát, az erdők, rétek kizöldültek, rügyek fakadtak, a lány megszépült, illata belengte a tavak víztükreit, így lett Flórává a nimfa.

Balszerencsénkre a bezártság elvette az eszét a részeges bakáinknak, egyre képtelenebbek lettek racionális döntésekre, a szabályzatok szövegeitől folyamatosan elkalandoztak, hibát hibára halmoztak, torz militarizmusukban nem szerepeltek felettesek, parancsok, csupán rögtönzött revizionista célok, nomád barbárok túlélési ösztöne. Amikor aztán háborúról esett szó, invázióról, bonyolult katonai konfliktusról, ők képtelenek voltak elfogadható, felelős hozzáállást tanúsítani, mindent elbagatellizáltak, vagy tömeggyilkos sátáni hordákról fantáziáltak, a világ pusztulásáról prédikáltak, miközben beleugrottak a kvantum-szakadékba.

Ezzel szemben az AAK veteránjainak minden fegyvernem a kisujjukban volt, bármelyik stratégiai műveletről, taktikai hadmozdulatról képesek voltak tájékoztatást adni. Hosszútávú következményeket elemeztek, célokat tűztek ki a harcegységek elé. Az AAK lassacskán a „fotelszakértők” és a „véleményvezérek” seregévé nőtt. Csak az aktív katonai szolgálat tehette képessé az embert a megfelelő önképzésre, melynek során a szükséges filmélmények alapján elsajátíthatták a modern hadviselés elméletét. Korunk csapásmérő ereje a szerződéses hivatásosok, a kevésbé transzcendensek, a mindenhova beférkőzöttek, ők lettek a tökéletes AAK-ások, az anyámasszony katonái. 

Elkeseredett lapozgatásba kezdett, vissza akarta keresni Aphroditét, csak egy pillantásnyira, hogy elbúcsúzhasson tőle, nyálazott, hajtott egyet, használódott az irka, csak úgy hullottak az anti-őseposz lapjai, végül ez a véres tudomány került a leggonoszabb kezekbe. Sion fattyai sunyi tőrdöfések mögött tolongtak, a könyörtelen bosszúálló halált osztogatták, digitális hadtestjeik egyik napról a másikra szállták meg a virtuális frontvonalak hídfőállásait, a hátország kulcspontjait. A könyvtárakkal nem tudtak mit kezdeni, mert a könyv, szinte éghetetlen, nagyon sok benzinnel locsolva, átitatva, egymástól elválasztva, tépve, szaggatva, gyűrve égethető, fűtőértékében alulmarad, kormol, hamuja semmire sem jó.  Maradt még valami a kezünkön Isten művéből? Igen. A destruktív interferencia nyomán potyogtak aprócska örömök, piros-fehér-zöld festéktubusok, HUN a dobogó tetején, az elpusztíthatatlan tanyák nyikorgó kútágasai. Fortuna Huiusce Diei, a mai nap szerencséje látni őt, a világ romokban tápászkodó szépségét. Fortuna Virgo, a szűzek szerencséje halad el mellettünk, óvatos lábbal, észrevétlenül a virágokat kerülgeti, determinisztikus polinom idő alatt lefut, ahogy az orákulum jövendölte, a sátáni ciánizmus torkára hág, bájosan mosolyog, ő az igazak királynője, a mindenkor szeplőtelen szűz.