Az ugrani vágyó (Gyimóthy Gábor elbeszélése)

Ott állt, nagyon magasan az épület lapos tetejének szélén, és ugrani készült. Nem tudni, mióta állt ott. Huszonegynéhány évesnek látszott, nem volt rosszulöltözött. Közel egy órával ezelőtt fedezte föl valaki a szemközti ház egyik ablakából. Az utcáról alig lehetett látni, nem csak azért, mert onnan olyan távol volt, hanem mert az épület homlokzata nem volt függőleges. Hátraívelt, mint egy szék támlája az ülés felől nézve. Az építész ezzel akarta csökkenteni a két házsor közötti, aránylag szűk utca szurdok jellegét. Ez nem nagyon sikerült neki, viszont a ház így valószínűleg jóval drágább lett, mint lett volna függőleges  homlokzattal. Ráadásul így a fölfelé keskenyedő épület a telek helykihasználása szempontjából sem volt túlzottan előnyös.

Esetünkben azonban további hátrány vált szembetűnővé: a tűzoltók hiába hozták magukkal óriási lepedőjüket, a ponyva kifeszítésével semmit nem értek volna el. Az öngyilkoló, ha ugrik, már az első nyolc emeletnyi esés után ütközött volna a ferde fallal és onnan kezdve valósággal elkoptatta volna magát, mire leér. Megjegyzem, ilyen magasság  esetén a ponyva amúgy sem használt volna sokat.

Hogy az öngyilkosjelölt miért ilyen, előreláthatóan kínos végre szánta el magát, nem tudjuk. Ez talán eszébe sem jutott, mert föntről nézve az ilyesmi rém csalóka. Úgy tűnik, hogy a ferdeség szinte nem is létezik. Mintha elég lenne egy kis ugrás előre és az ütközésmentes pálya máris biztosítva lenne leértéig.

A jelölt nem volt beszédes, csak akkor ordított nagyot, ha valaki közeledett hozzá. Noha lefelé nézett, a nap pont olyan ügyetlenül állt – és alacsonyan –, hogy a hátulról lopakodót már messziről elárulta az árnyéka. Ezért a lopakodni vágyó rendőrök egy-két kísérlet után megszeppenve visszahátráltak. Eközben az ugorni vágyó továbbra is mereven az utca felé nézett. Félő volt, hogy ennyi ácsorgás után – még ha játszana is terve föladásának gondolatával – egyszercsak leszédül. A levegő sem állt, és ha a szél a rossz irányból csak egy kicsit megerősödik... Rossz rágondolni!

Közben előkerült a rendőr-pszichológus, akit ilyesmire is kiképeztek, és persze főleg arra, hogy a túszejtőket bűvölje meg, lehetőleg a túszok szabadjára engedésének erejéig.  Hosszas faggatás után annyit sikerült kiimádkoznia a szófukar jelöltből, hogy egy lány miatt akar ugrani. A lélekmasszőr mindent elmondott neki, amit ilyenkor szokás.

Ne dobja el a fiatal életét.

Amire szánja magát, az végleges.

Ha már ugrik, és esés közben megbánja, az borzalmas, mert nincs visszaút.

Beszéljen még egyszer a lánnyal. Ha akarja, idehívjuk.

Különben is, rengeteg lány van még a világon.

Az élet maga előtt áll, ha visszafordul.

A szerelem gyönyörű és a világ legerősebb érzelme. Szinte mindenható, de van egy  szörnyű hibája: a legtöbb esetben rövid, mint a nyúl farka. Ezt persze csak akkor tapasztalhatja, ha elég hosszú ideig életben marad.

És így tovább, és így tovább...

A lélekfürkész mindezt nem ilyen otrombán mondta el, ahogy leírtam, ám az elmondottaknak az ugrani vágyóra tett hatása nem volt észlelhető.

Az utcán ácsorgó és fölfelé bámuló tömegben volt egy cingár emberke. Haja erősen őszült, szemöldöke szinte fehérlett, ennek ellenére nem tűnt öregnek. Gyakran az épület bejárata felé nézett, mintha várna valakit. Aztán látszott rajta, inkább azon töri a fejét, bemenjen-e? Végül rászánta magát és bement. Följutott a legfölső emeletre egészen a csapóajtóig, amelyen a tetőre lehetett kijutni. Ott azonban a rendőrök megállították. Magyarázta nekik, hogy szeretne beszélni a pszichológussal. Azt most nem lehet, mert ha megszakad a jelölttel a beszédkapcsolat, végzetes lehet. Az őszhajú várt. Nem ő volt az egyetlen, akit a rendőrök visszatartottak, többen érezték úgy, hogy ők bizony le tudnák  beszélni az ugrani vágyót a halálugrásról. Volt, aki ismert egy fiatal, nagyon csinos lélekgyógyásznőt, és azt javasolta, hozzák ide, öltöztessék örömlánynak és úgy eresszék ki a tetőre.

Micsoda ötlet! Képzelem, mit szólt volna a lélekbúvárnő, ha ilyesmire kérik meg.  Habár egy élet megmentésének érdekében sok mindenre vállalkozik az ember, ha nem tartja a javasolt módszert eleve tiszta hülyeségnek...

Közben megjött egy másik rendőr-pszichológus is. Az őszhajú hozzáfordult, ám a rendőrnek esze ágában sem volt kiengedni. Ő viszont kiment és leváltotta a társát. Azonban, miután nem hallotta, hogy eddig mi minden hangzott el, szinte szórul-szóra elmondta újra mindazt, amivel elődje sem ért el semmit. A vak is láthatta, hogy erre az öngyilkosjelölt egyre idegesebben reagál. Eközben az őszhajú a leváltott (fáradt és ideges) pszichológust fűzte: ha eddig ketten nem vergődtek zöld ágra, mi szól az ellen, hogy ő is próbát tegyen?

Miért, magának mi a foglalkozása? – kérdezte a lélekkutász.

Asztalos vagyok.

A rendőr majdnem elnevette magát. Társa egyre gyakrabban fordult hátra, egyre reménytelenebb arckifejezéssel, ami lassanként segélykérő jellegűvé vált.

Miből gondolja, hogy magának sikerülne lebeszélnie az ugrékony pasat a szándékáról?

Volt már ilyen esetem.

És sikerrel járt?

Ott más járt sikerrel.

Ezt nem értem!

Ott én voltam, aki ugrani akart.

A rendőr erre már elnevette magát. Aztán gondolkodóba esett. Lehetséges, hogy ennek a cingár, őszülő egyénnek hatékonyabb ütőkártya van a tarsolyában, mint amilyeneket eddig  játszottak ki?

Ha kiengedem magát, és a fiú akkor ugrik le, amikor maga beszél hozzá, engem vonnak felelősségre.

Tudom, de ne féljen, majd azt mondom, hogy csellel jutottam ki a tetőre és erőszakkal nem akartak visszavinni, mert féltek, hogy a tülekedés, esetleges kiabálás megzavarná a fiút, aki emiatt tényleg leugrana.

Nem bánom, menjen ki. Hogy a fiú eddig nem ugrott, jó jel. Egyre kevésbé tudja rászánni magát az ugrásra, viszont félek, hogy a kimerültségtől egyszercsak lepotyog. Megvárta amíg rábeszélőtársa megint hátrafordult – kétségbeesett arckifejezéssel –, és magához intette. Közben odaszólt az őszhajúnak: Menjen! Sok sikert!

Az asztalos lassan kilépkedett, vigyázva arra, hogy az árnyéka ne tolakodjon túl közel a fiúhoz.

Fiatalember, én nem vagyok rendőr. Az utcáról jöttem, hogy beszéljek magával, mert  egyszer, régen én is ugyanígy ugrani akartam, mint ahogy maga most. Nem hallottam, hogy eddig mi mindent mondtak magának. Nem akarom azzal bosszantani, hogy újra elmondom mindazt, ezért megkérem, legyen olyan jó hozzám és válaszoljon néhány kérdésemre. Elég, ha jelt ad.

Mit csinált magával az a lány, csábítgatta?

A fiú mozdulatlanul állt.

Csábítgatta? Játszott magával?

A fiú lassan megrázta a fejét.

Kinevette magát?

Lassú fejrázás.

Kigúnyolta magát?

Újabb fejrázás.

Hát akkor mi történt? Visszautasította magát, amikor közeledett hozzá?

A fiú mereven nézett lefelé. A fejbólintáshoz előbb föl kellett emelnie a fejét. Aztán lassan bólintott.

Ember! Hát ha én minden nő miatt, aki engem visszautasított, megöltem volna magam, egy  temető fele csak velem lenne tele!

A fiú tett egy lépést hátra, mint aki hirtelen megijed az előtte tátongó mélységtől. Hátra sandított és egy pillanatra a hozzábeszélőre nézett, aki még úgy állt ott széttárt karokkal és csodálkozó arckifejezéssel, mint ahogy azt az utolsó mondata kívánta volna meg egy színházi előadáson.

A fiú még egy lépést tett hátra, leguggolt, leült, előregörnyedt és egész testében  rázkódott. Azt hitték sír. A rendőrök most már odamerészkedtek hozzá és megfogták. Akkor látták csak, hogy a fiú – hangtalanul bár – de röhög...

Zollikerberg, 2012, VIII. 5.

A kép forrása: itt