AZ ŰR LEGYEN VELETEK! – Somogyi György Miklós elemzése a „modern templomok”-ról

A „modern templomok” jellemzésére leggyakrabban használt epitheton ornans a „letisztult formák”, illetve az, hogy „elődeikhez képest jóval letisztultabbak”[1],[2] Arra pedig, hogy ezek szerint mi tekintendő piszoknak, a puszta tényekből következtethetünk: nagyjából mindaz, ami keresztény örökségünk.

Budapest egykori főépítésze szerint – aki könyvet írt a modern szakrális épületekről – „az egyházakat” 1918–2018 között érte el „az a reformszellem, amelynek a következményeként megengedték, eltűrték vagy egyes esetben kimondottan elvárták, hogy a templomépítészet az adott kor nyelvén szólaljon meg”. A jelenkori építészet „nyelve” pedig éppen olyan zavaros, mint ahogy azt többek között a mi főépítészünk is beszéli. Azt mondja, hogy a „modern művészet” ugyan „fölrobbantja a hagyományos formát”, de „valamilyen rejtett módon… mégiscsak kötődik a tradícióhoz”; majd arra a lényegre törő kérdésre, hogy talán „a tradíció megkérdőjelezése is lehet a tradícióhoz kötődés jele?”, hasonlóképpen zavaros válasszal szolgál: ahhoz, hogy „újra eleven legyen egy szimbólumrendszer”, arra van szükség, hogy „leromboljuk a hamis emlékezést”, hogy „eltakarítsuk az útból a felejtés rétegeit”, mert csak „így tud az igazi emlékezés előtörni.”[3] A tények ehelyett a zagyvaság helyett arra engednek következtetni, hogy a modernizmusnak a tradícióhoz való „kötődése” kizárólag a „megkérdőjelezésre” korlátozódik. Nem más, mint ideológiai állásfoglalás: non serviam. Olyan, akár a botrányhősé, aki „hőstetteivel” igyekszik feledtetni teljesítményének egyébként szánalmasan alacsony színvonalát.

Egy másik modern építészről, „a magyar efemer építészet 20. századi történetének központi alakjáról” (az ő templomépítészetéről írt értekezés Szakrális építészet és modernizmus c. kivonatában) azt olvashatjuk, hogy nyugdíjas éveit megelőzően kiállítási pavilonok és irodaházak tervezésével foglalkozott, ami „nagy hatással volt templomépítészetére is”. „Az anyagban rejlő technikai lehetőségek újszerű építészetet eredményeztek, templomterei azonban időtlenek.” Már hogy lennének „időtlenek”, ha egyszer ő az efemer (= tiszavirág-életű, ideiglenes, átmeneti) építészet képviselője.[4] A kiállítási pavilonok, meg az irodaházak tervezésekor érthető okból nem volt rá hatással a templomépítészet öröksége (= időtlensége), de megrendelői vajon mire számítottak, mikor a kereszténység liturgikus alapjaihoz való ragaszkodás helyett térdet hajtottak „az anyagban rejlő technikai lehetőségek” előtt.

A vizafogói Tours-i Szent Márton Plébániatemplom, vagy a külső-kelenföldi, Ildikó téri református imaház „védőszentje” valójában a térrács: „kiterjedés nélküli pontok szabályos rendje a térben, amit három transzlációs vektor határoz meg”. Ez számtalan modern templomra jellemző, ahogy az is, hogy „ökumenikus”: teljesen mindegy, hogy milyen vallásfelekezetet szolgál. Bármire – gyárkéményre, síugró sáncra, űrhajóra – hajlandó hasonlítani, csak éppen templomra nem. Valamennyi a „Felvilágosodás” szentélye. Páholytestvére a világ talán legnagyobb imaházának, az 1980-ban Crystal Cathedral néven, protestánsoknak épült, majd 2019 óta Christ Cathedral néven „katolikus templom”-ként nyilvántartott, kaliforniai szörnyszülöttnek.

Christ Cathedral (a kép forrása: itt)

Közös bennük a törekvés a mérvadó keresztény jelképrendszer kiüresítésére, és az így keletkezett űr más – vallásos és álvallásos (az utóbbi esetében többek között okkult, babonás, sátánista és szabadkőműves) – elemekkel történő kitöltésére. Valójában a vallás karikatúrái, ahogy a vallásos „logók”, vagy a „korszerű” liturgikus öltözékek és kellékek is azok. Ezt hívják „formabontásnak”, amiről Newman Szent János Henriknek már csaknem kétszáz évvel ezelőtt megvolt a véleménye: „A formákat a tartós használat számunkra istenivé teszi, és azokat lebontani annyi, mint magát a szentség alapelvét támadni”.[5]

Ez a támadás a tartós használat által megszentelt, régi templomainkat is egyre gyakrabban éri. Számtalan áldozata közé tartozik a felelős tervezője szerint „új entitásként” leértékelt pannonhalmi bazilika, amelynek szentély helyett most „térinstallációja” van, de az a Magyar Építőművészet hasábjain „a téri minimum teljessége” (sic).[6] Hasonló sorsra jutott a veszprémi Szent Mihály székesegyház is, amelynek felújításáról az epiteszforum.hu. az árulkodó „Megtisztulás” címmel számolt be, miután fehérre meszelték vagy eltávolították mindazt, amit a minimalizmus követelményeként piszoknak kellett tekinteni, és „az anyagszerűség új lehetőségeit kutatva”, a meszeléssel keltett „fehér zaj” végül minden tiltakozó hangot sikerrel elnémított.[7]

Pedig az építészet értékét minden korban a templomokkal lehet mérni. A keresztény műveltség lényege a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést is kiérdemelt Roger Scruton szerint a szentmise áldozat, amelynek viszont lételeme az építészet, amennyiben azt templomokkal védelmezi és lehetővé teszi. Egy olyan társadalom viszont, amelyik nem felel meg a saját természetfölötti rendeltetésének, nem is képes természetfölötti rendeltetésük szerinti épületeket létrehozni. A modern képrombolás „a múlt isteinek” tagadása, az eddig uralkodó vallás és abból táplálkozó műveltség ellen irányul. A modernista templomépítészet nem egyszerűen új szemléletmód, hanem a hagyományos szemlélet és a régi jelképrendszer szándékos elutasítása. „Építeni – mint mondja – azt jelenti, hogy tartozunk valahova, életünket egy meglévő és megszentelt mintához igazítjuk, tisztelve a hely szellemét, és elfogadva egy elődeink által teremtett rend örökségét. A ’tisztogatók’ azonban pusztítják régi értékeinket, és dacos szembenállásuk jeleire cserélik… Ez a romboló szellem jellemzi ’posztmodern’ csúfnevű építészetünket, amely rákos daganatként élősködik városaink örökségén.”[8] Ilyen rákos daganat például a budapesti Bálna vagy Rómában a Szentszék tulajdonában lévő Kígyó (a VI. Pál pápáról elnevezett rendezvénycsarnok), de világszerte vannak már áttéteik, amelyek a technokrácia egyeduralmát szolgálják, és a világot „ökumenikus” egyenruhába öltöztetik.

Abu Dzabi-ban 2023 februárjában nyitotta meg kapuit az az úgynevezett Ábrahámi Családi Ház, mely három hatalmas, azonos terjedelmű és kinézetű (többek között a győri Isteni Irgalmasság templomra is kisértetiesen hasonlító), – de „mecset”, „zsinagóga”, illetve „templom” fedőnevű – épülettömb formájában hivatott „közvetíteni az egyenlőség üzenetét”, vagyis azt, amiről négy évvel korábban, ugyanott Ferenc pápa és Al-Tayeb szunnita főimám úgy nyilatkoztak, hogy „a vallások … sokfélesége és különbözősége isteni bölcs akarat rendelkezése”. Ezt azonban nem gondolhatták komolyan, hiszen az egy kaptafára készült épületek éppen ezt a sokféleséget és különbözőséget nélkülözik. Ott (az Egyesült Arab Emírségek fővárosában), ahol az iszlám államvallás, és a zsidók, meg a keresztények a „megtűrtek” között vannak, az Ábrahámi Családi Ház nyilvánvalóan nem az ő egyenjogúsításukat, hanem egy új, jellegtelen valláspótlék alapítását szolgálja. Nem egyéb, mint a monoteista vallások síremléke.

Ábrahámi Családi Ház (a kép forrása: itt)

Egy hónappal később Ferenc pápa a Pápai Akadémia 2022. évi Szakrális Építészeti Díjait nyújtotta át.[9] Gratulált a díjazottaknak, majd felhívta a figyelmet arra, hogy „a szakrális művészetnek újra fel kell fedeznie a jelképek nyelvét, és tudnia kell azt értelmezni”. Mondta mindezt egy olyan létesítményben, amelyik kívül-belül egy kígyó fejét utánozza, annak jelképes értelme pedig a Teremtés könyve óta köztudomású. Ez az ipari jellegű létesítmény már akkor is ott éktelenkedett, amikor névadója (1972. Péter-Pál jeles napján) bejelentette, hogy „a Sátán füstje behatolt az Egyházba”; s miután azóta sem derült fény arra, hogy pontosan mire gondolt[10], jogos feltételezni, hogy az a füst többek között a Kígyó által ütött résen át hatolt be. Azóta már négy pápa, számtalan alkalommal foglalt helyet a Kígyó fejében, annak méregfogai között, és azt egyikük sem kifogásolta. Vajon a jelképek nyelvét egyikük sem fedezte fel, vagy azt teljesen másként értelmezte, mint azok a katolikus keresztények, akik egy felmérés eredményeként az egészet – a belső tér „Feltámadás” nevezetű szoborcsoportjával együtt – visszataszítónak és démonikusnak minősítették? Őket viszont erről csak utólag kérdezték meg, miután a Kígyó már bedugta a fejét a Vatikánba.[11]

Ferenc pápa még azt is mondta, hogy „a művészi és építészeti alkotóerőnek inkább az Egyház liturgikus életére és a Szentlélek működésére hagyatkozva kell érvényre jutnia, semmint pusztán emberi tetszés szerint”. Az ő Akadémiája viszont, döntését indokolva nem az Egyház liturgikus életére és a Szentlélek működésére hivatkozott, hanem arra, hogy „a liturgiához való újszerű hozzáállás, valamint az istentiszteletnek szentelt terek újrahasznosítása új igényeket elégített ki, és kortárs építészeti nyelvet használt”. Az eredmény pedig az a sivár minimalizmus, amit Peter Kwasniewski IKEAklazmus-nak nevez, találóan így jellemezve azt a jellegtelen üzemi étkezdére emlékeztető „kápolnát” is, amelyben Ferenc pápa a Vatikánban rendszeresen misézik. Az is azt „a liturgiához való újszerű hozzáállást” testesíti meg, amelyik az Egyház régiszerű liturgikus életére a legkevésbé sem hagyatkozik. Az oltár hűlt helyét elfoglaló feszület „pusztán emberi tetszés szerint” kerülhetett az egyik díjazott esetben középre, a másikban viszont oldalra, a mellékessé tett szentségház pedig hol jobbra, hol meg balra, és aligha „a Szentlélek működésére hagyatkozva” lett mindegyik „szentély” arctalan, sivár és műveletlen, mint egy ökumenikus ugar, amely csak arra vár, hogy valaki – talán Buddha, Mohamed, Luther, Kálvin vagy Pachamama, a Humanum Humanitas vagy a Heiliger Zeitgeist ? – megművelje.[12]

Ferenc pápa laudációja még arra is kitért, hogy a liturgiának és a liturgikus teret körülvevő művészetnek „tartózkodnia kell a kulturális elemek befolyásától”. Nem világos, hogy ez az intelme pontosan mire vonatkozhatott – hiszen az amazóniai, a mexikói vagy a zairei „rítus” esetében éppen az „inkulturáció”, vagyis az ottani „kulturális elemek befolyása” mellett tört lándzsát, és a jelképek nyelve „kulturális elemek befolyása” nélkül nem is értelmezhető – de a megfejtést ezúttal is maguk a díjazott művek szolgáltatják. Amitől garantáltan mentesek, az a keresztény gyökerű műveltség befolyása. Esetükben az „inkulturáció” nem az élő múlthoz, hanem a múlandóságra ítélt korszellemhez való igazodást jelent. Úgy, ahogy erről például Paul Wess innsbrucki teológus Szinodális egyház és megújuló pápaság? című írásában (Mérleg online – 2015 12. 10) nyilatkozott: „hogy a hit új, kritikusan megtisztított felfogása… illeszkedjék a modernség… szellemi és kulturális alapzatához”, és a „mai ember” számára „hozzáférhető legyen.” Mindehhez Ferenc pápa a díjazott tervezőket anyai oltalmába ajánlotta Szűz Máriának, aki „az Újszövetség Temploma és Bárkája”. Az általuk „templomnak” tervezett terek azonban olyanok, akár egy meddő asszony áldatlan méhe, vagy olyan bárka, amelyik a Teremtett Rendből semmit nem szándékozik megmenteni, és utána az özönvíz.[13]

Szerencsére, még a modernizmus sivatagában is nyílik itt-ott olyan titkos értelmű rózsa – mint a Sümegcsehi határában 2005-ben felépült (Newman Szent János Henrik oltalmába ajánlott) román stílusú katolikus, vagy a Balaton-felvidéki Szent György hegyen nemrég elkészült (Örömhírvétel) ortodox keresztény kápolna – amely egyrészt ékesszólóan bizonyítja a kereszténység más vallásoktól való különbözőségét, másrészt „a kulturális elemek befolyásától” csöppet sem tartózkodva alkalmazza a jelképek nyelvét, továbbá nem pusztán emberi tetszés szerint, hanem az Egyház liturgikus életére és a Szentlélek működésére hagyatkozva juttatja érvényre a művészi és építészeti alkotóerőt. Ilyenformán nem új, hanem örök érvényű – „régi” – igényeket elégít ki, és a „kortárs építészeti nyelvet” kizárólag az anyag- és eszközhasználatra korlátozza. 2023. május 3-án pedig a modern világ meghatározó hatalmi képződményének, az Amerikai Egyesült Államoknak a földrajzi középpontjában ajánlottak egy ízig-vérig román stílusú bazilikát anyai oltalmába az Újszövetség Templomának és Bárkájának – pontosabban a Szeplőtelen Fogantatásnak[14] –, aminek jelentőségét hiba lenne alábecsülni. Tudvalevő, hogy az Amerikai Egyesült Államok szabadkőműves indíttatású „alapító atyáit” egy pogány Új Róma alapításának szándéka vezérelte, ahogy ez Washington városszerkezetében és építményeiben is felismerhető, és hogy az amerikai kisérlet mintegy háromszáz évének folyamán mindvégig a katolikus ellenes tevékenység szellemi műhelye volt. A Gondviselés azonban talán még ezt is a maga eszközévé tette. Talán a szemünk láttára omlik majd össze egy eszét vesztett szabadkőmúves civilizáció, amelyik már a nőiség mibenlétét sem képes meghatározni, ám van egy Asszony, akinek „öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona”, aki a romok felett is gondoskodik még arról, hogy a jövendő nemzedékek az ő Egyszülött Fiáért élhessenek, az Áldozat pedig folytatódjon a világ végezetéig.[15]