VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 11. Középosztály?

Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)




Szőke László



Bal-siker

avagy

a baloldaliság humbugja

(sőt, mi több: modern vallásalapítás)


Budapest, 2002–2006



11.



Középosztály?



Erre az új társadalomra azt mondják, hogy a középosztály társadalma. Köteteket írtak össze erről. Én inkább a tömeg társadalmának nevezném. Kísértetiesen hasonlít a kommunista társadalomra. Akkor voltak „vezetők” és „lakosság”. Most meg vannak „managerek” és „középosztály”. (Manager alatt igazi főnököt értek. Ma Magyarországon minden nyomorult kft. titkárnője annak nevezi magát, de hát tudjuk, hogy ez nem igaz.) Ez a két osztály akkor is, most is kiegészül a páriák rétegével. Ők a hajléktalanok, a tartós munkanélküliek, a kriminalizálódottak, de a kommunista társadalomban ide sorolhatók a lágerlakók is.

A páriák fontos szerepet töltenek be. Létük kellőképpen sokkolja a „középosztály” tagjait. Amíg van csöves, a békásmegyeri másfél szobás panellakás lakója elégedett lehet sorával. A jóléti társadalom egy-két skandináv országtól eltekintve soha, sehol nem terjedt ki valamennyi polgárára. Egyébként, ahol csírái létrejöttek, ott is sorvadóban van, mint látni fogjuk. Ha maradéktalanul befoltoznák a szociális hálót, nem lehetne robotra kényszeríteni a „középosztálybeli” hangyák milliárdjait.

Aki azt hiszi, hogy a kommunizmus egyenlősdit teremtett, téved. Bizony, mind a két véglet megvolt. Sztahanov22, Solohov23, vagy egy országos nagyvállalat vezérigazgatója éppúgy egy másik világban élt, mint mondjuk Beverly Hills jómódú lakója. Az egyenlősdi csak a lakosságra, bocsánat, középosztályra terjed ki.

A kommunizmus megfosztotta vagyonkájától a „lakosságot”. Minden látszat ellenére, a totalizmus ugyanezt tette a középosztállyal. Irracionális mértékű és struktúrájú fogyasztásra kényszeríti. (Évtizedekkel ezelőtt, a motorizáció hajnalán nagy amerikai autógyártók fizettek a városi önkormányzatoknak a tömegközlekedés felszámolásáért, és lobbiztak, hogy állami és szövetségi pénzekből elővárosi autópályák épüljenek. Nem vagyok autóellenes, de napi négy-öt órát kocsiban tölteni, hát az több a soknál…) A vagyontalanítás legfontosabb eszköze egy műanyaglapocska. A hitelkártya. (A magyar olvasónak persze meg kell magyarázni, hogy amit ő kapott a sarki OTP-ben, az csak debit card, mert ő még nem elég fejlett, hogy rábízhassák az igazit.) A vagyontalanítás adósságba kergetés útján valósul meg. A világ boldogabbik felének boldog középosztálybelije hitelbe veszi házát, kocsiját és villanyborotváját. Tehát nem az övé. Mire letörleszti, már dobhatja is ki. A házát is kezdheti bontani, mert úgy építették meg.

Ha ez a polgár elveszíti állását bármilyen okból és nem tud nagyon rövid időn belül hasonlóan jövedelmezőt találni, vége. A második törlesztőrészlet elmaradása esetén szép kis házából ki kell költöznie, szép kis autóját viszi a bank. Kis motyójának piaci értéke pedig, miután hazavitte, nulla a fogyasztói társadalom játékszabályai értelmében. Máris megvan az általános munkakötelezettség.

Különbözik a diktált életforma érdemben, az egyén szempontjából, a kommunista modelltől? Legfeljebb a látszat. Amerikában nincs két egyforma autó és a középosztály elővárosainak sok tízmillió családi háza is mind különböző. Valójában ugyanaz a motor, futómű, sebváltó, konyhabútor, gardróbszekrény jut mindenkinek. Végső soron jobb, mint a panellakás és a Trabant, de lényegét tekintve ugyanaz. Az utazási irodák által ajánlott olcsó tengerparti üdülés sem különbözik érdemben a szakszervezeti beutalótól. Akkor is lehetett valamennyire válogatni, most sokkal inkább, de végeredményben ugyanazt a szart kapod. Számomra a gyorsétterem sem a globalizáció jelképe, hanem az üzemi étkezde és a Móricz Zsigmond körtéri „Zöld Takony” csúfnevű önkiszolgáló étterem reinkarnációja.

Végső soron minden visszavezethető arra, hogy a mai műszaki fejlettség, felhalmozott termelőkapacitások mellett töredék mennyiségű emberi munkára lenne szükség, márpedig a robot kell a rendszer üzemben tartásához. Ha belegondolunk, hogy a gazdaságilag aktív népesség mekkora része állít elő valódi, szükséges értéket (terméket vagy szolgáltatást), elképesztő következtetésekre juthatunk. Mind a multi, mind az állam hihetetlen adminisztrációs terheket ró az egyénre és önmagára egyaránt. Szolgáltatássá válnak olyan tevékenységek, melyek piaci szerepeltetése ellentmond a józan észnek. Ezzel szemben bekerül a statisztikába és meg lehet adóztatni. Ha én 10 dollárért megsétáltatom a szomszéd kutyáját, majd adok neki egy tízest, hogy vigye ki az enyémet, a GDP nőtt 20 dollárral és ki lehet vetni az áfát meg az szját. Minden hülyeséggel közjegyzőhöz, ügyvédhez, könyvelőhöz, könyvvizsgálóhoz és sóhivatalok százaihoz zavarják az embert. A legnagyobb multik központjaiban jól fizetett hivatalnokok tízezrei gyártják a teljesen fölösleges papírokat (legalább egyszer mindent kinyomtatnak, ami számítógépen születik). Ez nem más, mint mesterséges munkahelyteremtés.

Valahogy úgy működik az egész, mint a tsz a magyarországi kommunista mezőgazdaság „fénykorában”. Akkor az alapvető ellentmondás az volt, hogy olyan birtoknagyság és nagyüzemi technológia mellett a falu határát megművelhette és az állatállományt elláthatta volna 3-4 család. Csakhogy téesztagból volt vagy kétezer. Ergo, munkát kellett adni nekik. Így aztán megépültek a többemeletes tsz irodaközpontok, adminisztrátorok és titkárnők tucatjainak elhelyezésére, néhány rozzant teherautónak pedig központi garázs, főnökkel, gépkocsi-előadókkal, szerelőkkel és éjjeliőrökkel.

A szerző néhány éve egy húsvétot Párizsban töltött. Házigazdája – kedves jóbarátja – az érkezés estéjén egy sétát javasolt a néptelen Défense irodanegyedben. Tanulságos és elgondolkodtató volt. Nagypéntek estéjére a felhőkarcolók erdeje teljesen kihalt, alig néhány ablakban világít valami fény, azt jelezvén, volt, aki túlórázott. Akkor lehetett igazán elgondolkodni azon, hogy az ünnep elmúltával, szorgos hivatalnokok tízezrei fogják megrohanni az üvegtorony-dzsungelt, elképesztő mennyiségű üzemanyag elpocsékolása árán. Ezt követően napi sok-sok órán át (hol van már a nyolcórás munkanap?) rongálják majd szemüket és gerincüket a számítógép képernyője előtt.


Előző rész: itt.



(folytatjuk)


22 Állítólag egyszerű munkásember, aki rendre sokszorosan túlteljesítette a normát és a tervet. A propagandagépezet országos sztárt csinált belőle, mozgalmat neveztek el róla. 23 Ünnepelt szovjet író, fő művét, A csendes Dont már életében kötelező olvasmánnyá tették. Rejtélyes okokból megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu