Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 13. Gagyi áru
Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)
Szőke László
Bal-siker
avagy
a baloldaliság humbugja
(sőt, mi több: modern vallásalapítás)
Budapest, 2002–2006
13.Gagyi áru
Ha valaki azt hiszi, hogy a silány, rövid életű áru előállítása a fogyasztói társadalom nagy találmánya, hatalmasat téved. Más korokban is megfigyelhető volt ez a jelenség. Felütötte fejét minden esetben, ha bekövetkezett a termelő és a fogyasztó elidegenedése egymástól. Hierarchikus felépítésű társadalmakban is elég volt a valamilyen típusú „főnök” szemét kiszúrni a feladat látszólagos teljesítésével. A kínai mandarin, de még a császár is fából és papírból épült palotában laktak, csak jó sok vörös és arany festéket elhasználtak kicsicsázásukra. Minek építettek volna tartósabbat? Ha megroggyan, hát a szolgahaddal építtetnek újat. „Foglalkoztatni kell az állományt.” A szocialista tervgazdálkodás is hihetetlen mennyiségű selejtet termelt. Csak az volt a fontos, hogy az erre hivatott szervek vegyék át, és ismerjék el a terv teljesítését. A szerző találkozott olyan szovjet gyártmányú hokedlivel, amelybe kalapáccsal verték be a facsavarokat. Ez kétségkívül meggyorsítja a munkát. A bútor néhány hónapot ki is bír.
Tulajdonképpen az képez kivételt, ami a történelmi közelmúltig Nyugat-Európában dívott. Ott megvolt a kapcsolat a kézműves és vevője között. Ha bóvlit sóztak a vásárlóra, az visszament, és a gyártó fejéhez vágta. Az egy idő után vevők nélkül maradt. A katedrálisokat, de még a polgárházakat is az örökkévalóságnak építették. Feltehetően nem szerettek dolgozni. Nem hiába mondják, hogy jó munkát csak lusta ember végezhet. Ő az, aki egyszer akarja azt a valamit megcsinálni, hogy aztán sokáig élvezhesse.
A fogyasztói társadalom szempontjából ez a klasszikus európai modell alapjaiban véve elhibázott. Ritka vásárlás – kis forgalom. Ez kis profit, de a ritka vásárlási kényszer egyben azt is jelenti, nincs mivel a verejtékes munkára rákényszeríteni a tömegeket. És mindezek eredőjeként a beszedett adó is kevesebb, tehát Állam pajtás is rosszul jár.
(A gondos rabszolgatartó viszont naponta megizzasztja embereit azért a tányér ételért! A mindennapi fogyasztás parancsa kényszeríti a modern embert egy olyan létformára, melyben egész életét az elit javára végzett robot tölti ki. Magasabb életszínvonal – vagy csak fogyasztás-színvonal – mellett a proletár létformát, mentalitást terjeszti ki az egész népességre. Márpedig a proli volt a baloldal biztos támasza, ő szopta be leghamarabb a vörös transzparensek rossz dumáját. Lihegő güzükre van szükség, nem a teraszon pipázgató gazdákra.)
A silány, vagy inkább rövid életű árut sokkal gyakrabban kell pótolni, a vevő pedig visszajön. Visszajön, mert jól tudja, hogy a konkurens cég terméke sem különb. De az is lehet, hogy azért jön vissza, mert képtelen megfizetni azt, ami érdemben jobb. A gagyi áru előállítása nemcsak nagyobb forgalmat generál. A bóvlit legyártani sokkal olcsóbb. A termékfejlesztés ma már elsősorban nem arra irányul, hogy valami tetszetősebb portékával felkeltsék a fogyasztó érdeklődését, lázba hozzák a szerencsétlent. Még fontosabb, nehogy már anyagot kelljen felhasználni. A marketingszakemberekre meg kiosztják a feladatot, magyarázzák meg nekünk, azért nincs benne hús, mert vigyáznak az egészségünkre, azért készült gyengébb anyagból, hogy legyen könnyebb... Amit termékfejlesztésnek neveznek, nagy része irracionális, de még nagyobb hányada nem más, mint olcsóbb, legtöbbször silányabb anyagok, összetevők keresése.
A szerző egy több mint százéves házban lakik. A falak hetven centisek. Minden nyílászáró eredeti; egyzollos kárpáti fenyőből készült. Rajtuk eredeti XIX. századi bronz kilincsek. Minden kifogástalanul működik, bár az ablakok nem nyílnak három irányba. Kíváncsi lennék, a modern csodaanyagokból épülő lakóparkok milyen állapotban lesznek, nem száztíz, csak húsz év múlva.
Szolgáltatások terén is lenyűgöző az a gátlástalan „furfang”, amivel meggyötörnek bennünket. Ennek iskolapéldája a turizmus, a XX. század utolsó negyedének húzóágazata. Tízéves gyerekeknek is szűk üléssorú repülőkbe zsúfolnak bennünket, rosszabb esetben busszal zötyögtetnek ezer kilométeres távolságokra. Fegyenctelepre emlékeztető ingatlanokban helyeznek el. Aki naivan étkezésre is befizet, megnézheti, mit kap. Tudom, többszörös áron van esély valami elfogadhatóra, de érzésem szerint az olvasók többsége arra nem is gondolhat.
Előző rész: itt.
(folytatjuk)
