Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 14. Gagyi kultúra, gagyi oktatás
Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)
Szőke László
Bal-siker
avagy
a baloldaliság humbugja
(sőt, mi több: modern vallásalapítás)
Budapest, 2002–2006
14.Gagyi kultúra, gagyi oktatás
Ha a hegy nem megy Mohamedhez, úgy Mohamed megy a hegyhez. A szórakoztató ipar (kultúrának többé nem merném nevezni) nem azt az utat választotta, hogy érthetőbb nyelvet beszéljen. Nem, ők inkább négykézlábra ereszkedtek. Bizony, átestek a ló túlsó oldalára. A lila ködben úszó, érthetetlen, vagy csupán a népesség törpe kisebbsége számára érthető művekről szinte átmenet nélkül váltottak át a szappanoperákra. (Egy apró példa. A többnyire állami támogatással elkészült európai „művészfilmek” egészen a közelmúltig gyakran valóban zavarosak voltak. Alkotóik egymás közt valósággal meg is szólták azt, aki valami érthetőt rendezett.) Az, hogy a tömegeknek igazából csak az olcsó bóvlit lehet eladni nagy mennyiségben, sajnos, igaznak bizonyult a kultúra területén is.
Látszólag demokratikus fordulat következett be. Hőn szeretett baloldalunk mindig is törekedett az úgymond „egyszerű” embereket megszólítani. A kultúrgagyi özönvize ezt a – hatalom számára – megnyugtató félanalfabéta állapotot konzerválja. Mi több, lehúzza a mélybe azokat is, akik szívesen gondolkodnának, akik más információra, más szórakozásra vágynának. Ha máshogy nem, hát gyerekeiken keresztül. Ha a kicsik Andersen-mesék olvasása helyett ninja rajzfilmeket néznek, az előbb-utóbb hat a szülőkre is…
Kereskedelmi tévék, bulvárlapok, nulla irodalmi értéket képviselő könyvek uralják a piacot. Ezek formálják az emberek tudatát, alakítják ki a világról alkotott képüket. A valódinak nevezhető kultúra nagyon nehezen találja meg a választ a kihívásra. Jó filmet készíteni nem olcsó mulatság. Ha a mű értéket hordoz, a befektetett tőke megtérülése kockázatos. A méregdrága hollywoodi szuperprodukciók ellenben biztos sikerre számíthatnak. A bulvárlapok, a limonádé-irodalom, a kereskedelmi tévék showműsorai pedig fillérekbe kerülnek. Gondolom, mindenkinek feltűnt már, hogy a szappanoperákat hogy veszik fel. Mind a száz folytatás belső, műtermi felvétel, féltucat színész, három-négy berendezés váltakozik. Ez pontosan ugyanannak a kényszernek a következménye, amit a bóvli áruk gyártása terén már láttunk. Olcsón termelni!
Vannak persze reményt keltő jelenségek is. Európában is, (többnyire Hollywoodon kívül) Amerikában is születnek jó filmek, az emberek ezeket meg is nézik. Irodalmi remekművek is megjelennek, a színvonalas folyóiratok sem mentek mind tönkre. Az emberek is mintha kezdenének megcsömörleni a kultúrgagyitól. Göbbels megállapítása, miszerint az emberek mindent elhisznek, ha azt elég sokszor ismételgetik, csak bizonyos határok között igaz, ha felnőtt emberekre vonatkoztatjuk. Nem mindenki hülye. Egy ponton túl a legjobb konyha főztje is hányingert vált ki. Hát még a gyorsétterem menüje!
A halvány reménysugár felvillanása ellenére, a tömegek gondolkodását ma még meghatározza a kultúrgagyi. Rendkívül fontos tartóoszlopa a rendszernek. Ez az, ami belesulykolja az emberekbe a torz életérzés iránti vágyat, a követendő életmódot, a kitűzendő életcélokat. Közvetíti a világ négy sarkába a gagyi áru fogyasztásának parancsát is. Amikor a nagy amerikai gyorsétterem-láncok megjelentek Magyarországon, alig kellett reklámra költeniük. A propaganda-munkát addigra már elvégezték a hollywoodi filmek. Micsoda mennyei érzés is egy rossz zsemlébe nyomott, vágóhídi nyesedékből készült fasírtot majszolni, cukros vizet inni műanyag környezetben!
A „vezetők”, az uralkodó réteg, managerek és nagyhatalmú politikusok mellett a média által kijelölt csillagokból áll. Merné valaki tagadni, hogy sztárrá az a színész, sportoló, médiaszemélyiség, stb. válik, akiről sokat tudósítanak? Mindegy, hogy hisztis ribanc énekesnőről, vízilóvá hízott narkós focistáról, vagy beszédhibás tévé-bemondóról van-e szó. Ők azok, akik életének minden mozzanatáról értesítenek bennünket. A nép egyszerű gyermeke pedig szájtátva bámul, és élete céljává akaratlanul is az válik, hogy a látotthoz hasonló autót, otthont, ruhát, stb. birtokolhasson. Ezért fog gürizni, és azok fogják jelenteni számára a jobb társaságot, akik ezt a lehető legnagyobb mértékben megközelítették. És milyen demokratikus dolog is a sztárcsinálás! Ugye, a mítosz majdnem mindig ugyanaz: a nép egyszerű gyermeke, sanyarú nélkülözés, de már a grundon kiütközik a rendkívüli tehetség, hiszen ő köp vagy pisál a legmesszebbre, végül Hollywood meg a dollármilliók.
Nagy találmányuk a gonoszoknak a multikulturális társadalom prédikálása. Azt akarják velünk elhitetni, ez alatt az értendő, hogy egymást tolerálva éljünk együtt egy földrajzi térben, valamint, hogy minél többet vegyünk át egymás kultúrájából.[1] A szerző nagy tisztelője számos európai és tengerentúli civilizációnak. A jelszó emlegetésétől viszont egyfajta idegrángás vesz rajta erőt. Szegény végiggondolta, mi ellen, miért agyalták ki a dolgot. Látja, kik hirdetik. Sejti, milyen módon, hova akarnak eljutni.
A szép új világ építészeinek útjukban van a nemzeti kultúra. A nyugati keresztény európai kultúra is. Nemcsak azért, mert magasabbrendű. Félve írtam le ezt a szót, de az értendő alatta, hogy a mai civilizáció túlnyomórészt itt, illetve ebben a kultúrkörben alakult ki. (Még a multikulti papjai is ennek elfajzott leszármazottai.) Ennek emléke is törlendő. A múlt átírását, elhomályosítását, elbagatellizálását a korai középkor keresztény egyháza, valamint a hatalomra került kommunisták is alkalmazták. Saját kultúránk ápolását azért is veszélyesnek tekintik, mert ezt mélyebben ismerjük. Márpedig, ha egy magnószalagra új műsort akar valaki rögzíteni, az előzőt le kell törölni.
A dolog hitelességét aláássa az, hogy kik hirdetik. Az a politikus, akinek csemetéi méregdrága felekezeti vagy magániskolába járnak, milyen alapon küldené a Nyájas Olvasó gyermekét olyan osztályba, ahol tetves lesz, ám megtanul lopni és bicskázni? A zsiráfbél fogyasztásának előnyeiről miért papol az, aki csak kósert eszik? Miért Hollywoodban esélyes, hogy filmre kerüljön a néger Hófehérke, a maláj Rómeó?[2]
A multikulturális társadalom létrejöttét a legkisebb közös nevező szintjén képzelték el. A minta Amerika. Bőrszínek, felekezetek, nemzeti gyökerek kavalkádja. A papírzacskóban érkező vacsora ma (állítólag) kínai, holnap (állítólag) olasz, holnapután (állítólag) indiai. De mi a lényeg? A családfő ledolgozta valamelyik multinál a maga 8-10-14 óráját. Autót amortizált, benzint fogyasztott. Most pedig végignéz a varázsdobozban egy remekművet arról, hogy amerikai állampolgárságú hősök hogyan oldják meg a közel-keleti válságot gonosz arabok bravúros lemészárlása útján. Minden kultúrához egyformán viszonyul. Nem részesíti előnyben az angol-amerikait, hiszen ugyanúgy nem olvas könyvet a zen-buddhizmusról, miként a Micimackót is már csak rajzfilmen látta.
Ha minden gagyivá vált, miért pont az oktatás lenne kivétel? És miért ne lehetne tömegtermelésre átállított iparágat varázsolni belőle? Persze, mondhatja erre bárki azt, hogy a jelenség nem új, hiszen egy száz évvel ezelőtti gimnáziumi érettségi bizonyítvány nagyobb tudás ellenében állíttatott ki, mint ma egy főiskolai oklevél. Az utóbbi egy-két évtizedben azonban a képzés inflációja hihetetlen mértékben felgyorsult.
A vízcsapból is az folyik, hogy konkrét ismeretek átadása helyett a diákok probléma-megoldó képességének fejlesztésére kellene koncentrálnia az oktatásnak. Mintha egyik a másikat kizárná! Egzakt tudás nélkül viszont az egyén elveszíti önállóságát. Ha csak a felsőfokúnak nevezett képzés keretében kap konkrét, szakmai ismereteket, úgy önálló életre képtelen szakbarbár lesz belőle. Ha a pisztráng horgászatáról mindent tud, másról alig valamit, úgy kiváló vezetője lehet egy nagyáruház vonatkozó részlegének. Fizetését is fegyelmezetten elköltheti. Ő lesz a tökéletes fogaskerék a rendszer gépezetében. (Szándékosan hoztam fel ennyire extrém példát.) A rendszernek nincs szüksége okoskodó entellektüelekre.
Hatalmas üzletről van szó! A ma érettségizők többsége bekerül a felsőoktatásba. Jelentős számú embernek biztosítanak ezzel munkát az oktatásban, de a diákok is három-öt évvel később jelentkeznek munkanélküli-segélyért. Hagyományos szakokon ennyi embert képezni olyan nyilvánvaló képtelenség lenne, hogy komoly agymunkára van szükség újabbak és újabbak kreálásához. Az még a legkevesebb, hogy idegenforgalmi manager képesítést szereztetnek azzal a leánygyermekkel, aki aztán beáll a pult mögé prospektusokat mutogatni. Lassan a kutyasétáltatást és a salátakészítést is főiskolán tanítják. A színvonal is esik. Ez törvényszerű, a tömegtermelésre való átállás miatt, de komoly szerepet játszik az „alapanyag” színvonalának romlása is. Fizető intézményekbe szinte mindenkit felvesznek, nem válogathatnak. Világos, hogy más világ van most, mint volt akkor, amikor még nagyon komoly teljesítmény felmutatása szükségeltetett a bekerüléshez bizonyos szakokra.
Az élethosszig tartó tanulás tetszetős jelszava is részben hasonló érdekek szüleménye. Rabszolgahajcsárunk, a rezsim azt találta ki, ha éppen nem tud nekünk izzasztó munkát biztosítani (nem férünk hozzá a mókuskerékhez), hát görnyedjünk az iskolapadban. A szerző barátnője egy szép napon úgy döntött, munkaerő-piaci esélyeit nagymértékben javítani fogja egy jó nevű nemzetközi intézmény londoni marketing másoddiplomája. Bekérték a pénzt. Az összeg nem is tűnt horribilisnak. Hanem amit kapott érte! Küldtek egy jó nagy jegyzetet, majd pár hónap elteltével – saját költségén – a vizsgázó elrepülhetett Londonba, kitölteni a tesztet. Nos, a marketing szakkönyvben nem volt semmi, amire józan paraszti ésszel magától ne jöhetne rá bárki, ami a falusi fűszeresnek, Kohn bácsinak ne lett volna a kisujjában.
A felnőttoktatási iparág növekedési üteme elképesztő. Csak remélni lehet, hogy nem érjük el azt a pontot, amikor a népesség egyik fele gördeszkázni meg jódlizni tanítja a másikat.
Előző rész: itt.
(folytatjuk)
