Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 16. Elértéktelenedés, hitetlenség?
Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)
Szőke László
Bal-siker
avagy
a baloldaliság humbugja
(sőt, mi több: modern vallásalapítás)
Budapest, 2002–2006
16.Elértéktelenedés, hitetlenség?
Ortega y Gasset immár nyolcvan éve, 1926-ban jelentette meg – részletekben – leghíresebb művét, A tömegek lázadását. Ebben zseniális módon már akkor észrevette, hogy egy új embertípus jelent meg. Ez a tömegember elvesztette erkölcsi tartását. Csak fogyasztani akar. Kötelességeket nem ismer, csak jogokat követel. „…van mersze, hogy jogot követeljen a közönségességnek, és mindenütt azt érvényesíti. …nem illik különbözni. A tömeg eltipor mindent, ami különböző, kiemelkedő, egyedi, minőségi és kiválasztott.” Ő az, aki „…nem akar észokokkal érvelni, s nem akarja, hogy igaza legyen, egyszerűen csak eltökélte, hogy érvényesíti a véleményét.”[1]
Látnoki gondolatok! Csak egy baj van. A diagnózis maga igaz. A következtetések vitathatóak. Ortega y Gasset szerint az ilyen emberek képezte tömeg kontrollálhatatlan, lázadásra hajlamos. Ezt nem igazolta a történelem, hanem pont az ellenkezőjét. Valójában tökéletesen manipulálható birkáknak bizonyultak! A tömegember engedelmesebb, mint a legbabonásabb középkori jobbágy! A fogyasztási szokások és a TELEVÍZIÓ hatásosabb kontroll, mint a legkegyetlenebb ó-egyiptomi rabszolgahajcsár. Látszólag központi irányítás nélkül. (Annak idején, a Szovjetunióban a legszigorúbb állami cenzúra mellett is sikerült Tarkovszkijnak néhány remek, rendszerellenes filmet készítenie. Próbálja meg valaki utánacsinálni Hollywoodban!) Ez a szisztéma kegyetlenül jól működik.
Vizsgáljuk meg, miben hisz korunk embere, mik jelentenek számára értéket. A széplelkek kórusban zokognak afölött, hogy az emberek elvesztették hagyományos értékrendjüket, immár nem hisznek semmiben. A világ soha nem látott mértékben vált anyagiassá, mindent a pénz diktál, mint egyetlen érték. A sirám kétszeresen is indokolatlan. Egyrészt, mint látni fogjuk, nem igaz, másrészt sok fölös kacattól szabadultunk meg a lelki lomtalanítás során. (Egyébként az említett sirám kísértetiesen hasonlít ahhoz a szituációhoz, melyben az öregedő szépfiú saját sikertelenségéért azt kezdi okolni, hogy persze, mert a mai lányok már csak a pénzre hajtanak. Ez az élethelyzet valódi tragédia. Sokan megismertük, de nem a mai lányok az előidézői.)
Az ember eredendően hinni szeretne. Így aztán hit, vagy még inkább hiszékenység van rogyásig. Korunk – állítólag – elanyagiasodott, könyörtelenül racionális gondolkodású embere a hülyeség határát súroló szinten naiv. A moziban beletöri a körmét a karfába izgalmában, ha a természettudományok törvényei szerint nyilvánvalóan életképtelen szörnyek számítógépes animációját látja egy nyolcéves gyerekeknek készült hollywoodi szuperprodukcióban. A gagyitévéknek elhiszi a földevő embert, a farkasfejű asszonyt, a fában lakó remetét, a patkány rágta csecsemőt. Elképesztő tanokat hirdető szekták nyerik meg hívők millióit világszerte.
A pénzt hajszoló, ésszerűen gondolkodó egyén szájából nevetségesen könnyű kiénekelni a sajtot. Kemény munkával szerzi meg, de elképesztő baromságokra könnyedén kiadja a pénzt. Hagyja magát bepalizni a legelképesztőbb befektetésekre. Beszopja azt is, hogy neki jól megy, ha munkája és életmódja által diktált kényszerből csak égeti a benzint, csak beszél a mobiljába, majd csomagtartójában a szupermarketban vételezett szajréval, hátsó ülésen a hamburgeres papírzacskóval elindul világvégi otthona felé, hogy a varázsdobozt bekapcsolva megnézhesse kedvenc show-ját. Megette, hogy ez egy korszerű, magasabbrendű életforma.
Az emberek hisznek a média által piedesztálra emelt sztároknak, bármennyire is kilóg a lóláb, hogy azok csupán az éppen agyontárgyalt figurák. Kulturális vetélkedőkön feltett kérdések vonatkoznak rájuk, hiszen a közvélekedés szerint, a velük kapcsolatos ismeretek az általános műveltség részét képezik. Akármilyen elképesztő, de még a reklámoknak is van hitelük bizonyos emberek körében. Azt is elhiszik, hogy egy vásárcsarnok (plaza) ideális hely a szabadidő eltöltésére, ismerősökkel való találkozásra. A szerző nem érti, mitől elegáns egy kocsma (kávéház), ha az egész panorámát betölti egy zoknibolt, de biztos benne van a hiba. A naivitás netovábbja persze az, hogy még mindig vannak szurkolói a magyar fociválogatottnak.[2]
Racionális gondolkodást tehát ne tessék emlegetni. Hiszékenységből nem lenne hiány, csak annak fogyott el a hitele, amit a nagyokosok prédikálnak előszeretettel. Lássuk, mi is került válságba. Hát nem az egyházak. Szerintem száz éve is legalább ennyien tagadták Istent, csak nem illett bevallani. Nem is a közrend. Ma sem ölnek, vagy lopnak többet, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt. A kultúra? Lehet, de aki keresi, ma is megtalálja. A család? Nem történt más, mint az, hogy az emberek nem tűrnek összeszorított fogakkal elviselhetetlen élethelyzeteket, mint régebbi korokban. (Mellesleg, tisztelettel kérdezem a XIX. század magasztos erkölcsét sirató széplelkeket, mi hiányzik nekik? A kútba ugráló megesett leányok? Bovaryné? Anna Karenina?) A hazaszeretet? Nos, e téren mély a válság. Csakhogy ez visszavezethető a politika iránti bizalom megrendülésére, sőt, megszűnésére.[3]
A politikusokkal szembeni, finoman fogalmazva fenntartások terén mi, itt, a keleti végeken, elöljárunk. Nem csoda. Ami velünk a XX. században, különösen annak második felében történt, igencsak hitetlenné teszi az embert. Minket annyit buzdítottak és hitegettek, hogy egészséges immunitás fejlődött ki bennünk a politikusok megnyilvánulásaival szemben. Sajnos nemcsak a szólamokkal, de a mögöttük lévő valós értékekkel szemben is.
A szerző ezt a majd’ mindenre kiterjedő hitetlenséget nem tekinti egyértelmű negatívumnak. Ellenkezőleg, ez bizonyos mértékű védettséget jelent a szép új világ hülyeségeivel szemben is. E tekintetben a kelet-európai társadalmak felnőttebbek, kevésbé infantilisak a „művelt Nyugatnál”. Érzésem szerint minden Amerika-majmolásunk ellenére azért itt kisebb hitelük van a hollywoodi baromságoknak, és a magyar ember közel sem fanatizálható annyira, mint teszem azt, az amerikai. El lehet képzelni magyar filmben, mai magyar szereplők szájából azt a bárgyú egyenpárbeszédet, hogy „Büszke vagyok rád, fiam!” „Szeretlek, apa!”?
Magamból indulok ki, de szerintem a kommunizmus idején „szocializálódottak” túlnyomó többsége hasonlóan érez. Nem tehetek róla, de ha azt hallom: sport, a moszkvai egyetem – alma materem – tornacsarnokának GTO plakátjait látom (=Munkára, Harcra Kész). Ha azt hallom: honvédelem, a Magyar Néphadsereg politikai tisztjének szavai jutnak az eszembe („és akkor jól odabaszunk a NATO kurva anyjának!”). Ha azt hallom: nemzeti ünnep, a munkahelyi április negyedikéken eltátogott Internacionálét vélem hallani.
Most azonban koncentráljunk a politikusok iránt világszerte megingott bizalom kérdésére, valamint arra, mit is hoz ez a két politikai oldalnak külön-külön. Azt megállapíthatjuk, hogy mind a bal-, mind a jobboldalon félremagyarázzák a választók magatartását. (Valamit azért sejthetnek szavazóik hitetlenségéről, konkrét ígérgetéseik ezt sugallják.)
Az igazi, fanatikusan hívő baloldaliak lassan kihalnak. Csak maroknyi ember dúdolgatja könnybelábadó szemmel az Internacionálét. A közjó, a társadalmi szolidaritás, a szociális biztonság általános jelszavának sincs már hitele. Ha valaki határozottan baloldalinak vallja magát, az sem más, mint jópofa társasági szólam. (Vagy egy üzleti érdekcsoporthoz tartozás bevallása.)
Régebben (már a XVIII. században!) volt valami a baloldalban, ami emlékeztetett holmi szektás gyülekezetre. Napjainkra ez meglehetősen bizarrá vált. A nagytőkés szocialista politikus ugyanis kissé olyan, mint a kocsmázó mufti, a szalonnázó rabbi, vagy a kurvázó plébános. A híveket meg nem a hit köti a – baloldali – gyülekezethez, ők minél több ostyára, meg miseborra szeretnének szert tenni.
A bal választótábora tehát kézzelfogható anyagi előnyöket remél. Hideg fejjel, fillérre pontosan utánaszámol, mit is jelent a beígért nyugdíj- és béremelés. Ingyen vonatjegyekkel, meg még csak az ördög tudja mivel, uszodabérlettel, horgászengedéllyel, soron kívüli protézissel, lúdtalpbetéttel vásárolható meg. Soha nem gondolja végig, mindez miből történik meg, mit fognak esetleg tőle is elvenni, hogy ezt fedezhessék.
A jobboldali politikusok pedig hajlamosak hinni benne, hogy az általuk hangoztatott elvekkel való azonosulás a kötőanyag táborukban. Ezért szoktak néha túllőni a célon. Pedig a templomi zászlók körmenetre valók, és pátoszból is elég lenne kevesebb a XXI. század elején. Szavazótáborukat valójában a vörösökkel szembeni ellenszenv tartja össze, meg az, hogy az emberek egy jelentős része csak végiggondolja, hova vezet, és mivel jár a cukorkaosztogatás. Tudják, velük játszatják majd el a bálanya szerepét: nekik kell fizetniük a sok cukorkát, mert ők a valódi középosztály. Ők nem akarnak ostyát meg misebort szajrézni. Ellenben szeretnék saját tortájukat megsütni, saját szőlőjüket békében leszüretelni, úgy, hogy azt minél kevésbé dézsmálja meg az állam holmi közérdekre hivatkozva.
Előző rész: itt.
(folytatjuk)
[1] Lásd a mai „kommenteket” és a mindent-tagadókat a Facebookon. [2] 2006-os állapot. Kis elmozdulás 2016-ra. És 2020 már „kiugró” lett. [3] Talán-talán itt már sokat javultunk.
