Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 7. Kommunista blokk
Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)
Szőke László
Bal-siker
avagy
a baloldaliság humbugja
(sőt, mi több: modern vallásalapítás)
Budapest, 2002–2006
7.Kommunista blokk
Nem döglött oroszlán rugdosása, nem lerágott csont szopogatása visszaemlékezni egy hetvenvalahány évig fennállt, lidércnyomásszerű rendszerre. Azért fontos a visszatekintés, hogy lássuk, mik a párhuzamok a Lenin és Sztálin által alapított láger, és mai világunk között. A jólétinek nevezett állam megértése szempontjából is tanulságos a bolsevik rendszer létrehozása, struktúrája, tündöklése és bukása. A szerző mélyen megdöbbent, amikor összeszedte ezzel kapcsolatos gondolatait. Az a meglepő, hogy valójában milyen egyszerű is volt mindaz, ami történt. Az igazán tanulságos az lesz, ha majd a XXI. század jóléti-fogyasztói társadalmában látjuk markánsan visszatükröződni valamennyi főbb vonását.
Egy embercsoport megkaparintotta a hatalmat (illetve, Közép- és Kelet-Európában megkapta a megszálló szovjet hadseregtől), kinevezte magát elitnek. Lemészárolta, elüldözte, lehetetlenné tette a korábbi elitet. Elkezdett építkezni, létrehozni saját hűséges mamelukseregét. Ez sajnos a világtörténelemben nem volt új, de Közép-Európában a XX. század derekán már több mint bunkóságnak minősült.
Az ortodox marxizmust és annak oroszországi továbbfejlesztett változatát államvallássá tették. Görcsösen próbálták a nép agyába sulykolni, roppant csekély eredménnyel. Annyit elértek, hogy soha annyi jó vicc nem született a nép ajkán, mint akkor. Országonként és korszakonként változó mértékben, de erős cenzúrát hoztak létre. Kevés dologtól féltek annyira, mint a gondolkozó és tájékozott embertől! Alapjában véve ez sem új.
Az államot mindenhatóvá tették. Persze, szerepe lehetett ebben az orosz léleknek is. Nagy Péter óta az orosz cárok német hercegnő feleségeket importáltak és velük porosz regulákat, valamint hivatalnokokat minden mennyiségben, nevelési célzattal. Rend, tisztaság, szorgalom és hatékonyság vonatkozásában ez lepergett Oroszországról. Bezzeg az orosz hivatalnok! Bürokrácia tekintetében a tanítvány villámgyorsan túltett a mesteren. Tessék Gogolt olvasni.
A szocialista–kommunista ideológia eleve az erős hivatalnokállam létrehozását igényli. És ez orosz földön kezdődött! A szovjethatalom egyfajta önkormányzati rendszernek indult, de ennek már egy-két hónap után nyoma sem maradt. Ez persze igazolása annak a tételnek, hogy bizonyos méret fölött a helyi önkormányzat is állam, csak kicsi. Egy átlagos magyar nagyközségi önkormányzat már biztos elég nagy ahhoz, hogy bekövetkezzen az elidegenedés a választott tisztségviselők, az apparátus, és a választók között.
A mindenható állam természetesen rendőrállam is volt. Mindent tudni akart, mindent szeretett volna szabályozni. Szerencsére ez sem működött, akárcsak minden más abban a rendszerben. (Még a rettegett szovjet rendőrséget is meg lehetett vesztegetni üveggyöngy értékű csecsebecsékkel.)
A szocialisták határtalan cinizmusának markáns megnyilvánulása volt annak hangoztatása, hogy az állam Marx és Lenin által beígért elhalása az állam szerepének erősödése útján valósul majd meg. Kommentáljam?
Pártállam. Bohózatba illő törvényhozási és önkormányzati látszat-választások. Talán leszögezhetjük, hogy önmagában a többpártrendszer hiánya csak egy szereplési viszketegségben szenvedő kisebbséget zavart, bajunk a következményekkel volt. Egyébként az állam és minden intézmény pártirányításának kialakult egy, az adott körülmények között még ésszerűnek is tekinthető szereposztása. A Kommunista Párt Központi Bizottsága, és annak apparátusa nagyjából olyan funkciókkal rendelkezett, mint egy társas vállalkozás esetében a felügyelő bizottság. Megjegyzem, a pártfunkcionáriusok sem voltak hülyébbek az állami hivatalnokoknál. A közhiedelemmel ellentétben egyébként a rettegett vállalati és területi pártszervek érdemi, pláne gazdasági kérdésekben csak korlátozott belepofázási joggal rendelkeztek. A demokratikus centralizmus elve arról szólt, hogy „észrevételeiknek” el kellett jutniuk a központi apparátusig, majd azokat ott mérlegelték, és intézkedtek, ha jónak látták. Az egész tákolmány még hamarabb összedőlt volna, ha vállalati és falusi párttitkárok közvetlenül belebarkácsolnak működésébe.
Állami tulajdon. Illetve, szövetkezetinek csúfolt, valójában állami tulajdon. Marx nagy találmánya, hogy látszólag senkinek semmit, valójában mindent a főelvtársaknak. A szerző az egyetemen azt tanulta, hogy Sztálin idejében a Szovjetunióban a központi költségvetésen keresztül történt a megtermelt javak, a GDP 30%-ának újraosztása. Hát nem borzalmas? Ennél már csak az szörnyűbb, hogy ma Magyarországon adók és járulékok formájában ennek dupláját veszik el tőlünk.[1]
Bezárkózás. Az elvtársak fóbiái vezettek a béketábor bezárkózásához, persze ebben szerepe volt a nemzetközi helyzet alakulásának is. Biztosak lehetünk benne, hogy a Nyugat nagyon is felmérte, milyen reakció várható az elvtársaktól, ha a rab nemzetek felszabadítását emlegeti. Tudhatta, hogy a válasz még több szögesdrót lesz. Lehet, hogy erre a magas labdára szüksége is volt Amerikának. Mellesleg, Tito Jugoszláviája például, alig zárkózott be, mégsem volt különb a többinél.
Felmerül a kérdés, hogy tudott ez a rendszer fennmaradni. Valami kellett, amit a jónép, ha nem is élvezett, de elviselt, amivel megtanult egészen jól együttélni. Senki ne csodálkozzon, de újra alapvetően negatív emberi tulajdonságok nyomaira bukkanhatunk:
– „Megdöglött a szomszéd tehene.” Akármennyit kínlódhatott felebarátunk, aligha vitte többre, mint mi. Ugyanolyan Ladája és Videoton tévéje volt, függetlenül tehetségétől, végzettségétől, az általa végzett munkától.
– „Létbiztonság.” Ez alatt az értendő, hogy majd’ mindenkinek volt hova bemennie „dolgozni” valami éhbérért. A legtöbb emberrel – tárgyilagosan szemlélve – egész élete során úgysem történt semmi, teljesen fölösleges volt ugrálni. Alapvetően gerontokrata társadalom alakult ki, mindenfajta előremenetel jelentős mértékben az életkor függvénye volt. E sorok írója átélte azt a sokkot, hogy a múlt rendszerben hátulgombolós pisis volt, majd egyik napról a másikra vén szar lett belőle, minden átmenet nélkül, csak azért, mert elmúlt harminc.
– A nép megkapta a szemetelés jogát. E szabadságával ma is él. Ma már roppant nehéz elhinni, amit az öregek mesélnek, hogy ebben az országban valamikor, a háború előtt rend és tisztaság volt, a hatóságok pedig ennek fenntartásán és ellenőrzésén buzgólkodtak.
– Megadatott az apró lopások öröme. Azóta a közvélekedés nem tekinti bűnnek a lopást az államtól, hanem egyfajta bravúrnak. A rendkívül szigorú szabályok kijátszása is valamiféle gyönyörűséget okozott. Gondoljunk csak bele, mennyivel jobban esik valamit megszerezni ismeretség, protekció, vagy furfang révén, mint bemenni a szupermarketbe, majd kifizetni a pénztárnál. Még a nyelvhasználat is változatosabb volt: a lakást és az autót megkaptuk, a farmernadrágot és a színes tévét szereztük, magnó-, vagy videofelvételhez hozzájutottunk, Nyugatra nem utaztunk, hanem kijutottunk.
Nagyon tömören talán ennyi. E művecskének nem célja a kommunisták részletes kivesézése. Sokan megtették már ezt, hiszen a téma roppant hálás. Állítólagos bukásukról azonban még el kell gondolkodnunk.
Aki azt állítja, hogy a nép szabad választások utáni heves vágyakozása söpörte el a diktatúrát, baromi nagyot téved. A népnek nem a demokrácia, hanem a hús hiányzott. Magyarországon ugyan ez speciel még megvolt, de az előrejelzések borzalmas válságot jósoltak. A ’80-as évek végére napnál világosabbá vált, hogy a rendszer nem működik, a gazdaság hatékonysága a nullához közelít. Az „elit” bedobta a törölközőt a frontembereknek, hogy idejében megelőzzék a nagy balhét. És ezt sikerült úgy végrehajtani szerte az egész egykori kommunista világban, hogy nem csak a bőrüket mentették meg, de a szajré nagy részét is hazavitték!
Az ortodox marxisták bukásával hatalmas kő eshetett le a mérsékelt szocialisták, szocdemek válláról világszerte. Nem kellett többé rendszeresen elhatárolódni, nem kellett letagadni a közös ősöket és múltat. Az élelmesebb kommunisták pedig a blokk valamennyi országában villámgyorsan átöltöztek, és új emblémát csináltattak. Egyből szalonképessé váltak, nyugati elvtársaik azóta is fülig érő vigyorral ölelgetik őket.
Előző rész: itt.
(folytatjuk)
[1] 2006-ról van szó.
