Barátosi L. Lajos: Katonaemlékek – Sorozás
- szilajcsiko
- júl. 5.
- 4 perc olvasás
Frissítve: júl. 6.
„Írta: Barátosi L. Lajos, volt hadapród őrmester”
Sorozás
1913 őszén érkeztem haza, három és féléves ázsiai expedíciós utamról…
Éppen a legjobbkor, mert szüleimet és rokonaimat, minden fel- és lemenőágbeli retye-rutyámat többszörösen meghurcolta a csendőr- és rendőrség, meg az azóta dicstelenül kimúlt: K. u. K. katonai parancsnokság.
És mindezt azért tették, mert az életet és halált kezeikben tartó „Császári és Királyi Sorozó Bizottság” a kötelező időben nem talált jelenlevőnek a sorozáson.
Főbenjáró bűn volt ez, „Lüb ordinations ferletzurig” – legfelsőbb katonai parancs megszegése volt –, amiért annak idején 2-3 évi börtön, súlyosabb esetben „halál” büntetés járt…
A tudományt levesmerő kanállal evő földi istenek, az „Alter höchste Kriegsher” vezetésével a bécsi „Burg”-ban ás nem a fellegek magasságában székeltek, onnan szórták haragos villámaikat: köröző levelek és elfogató parancsok alakjában személyem hollétének felderítésére, mindenütt és mindenfelé, ‒ csak ott és arra nem, amerre csekély személyem járt.
Nem voltam én sem börtönből szökött rab, sem katonaszökevény, csupán egy, hazaszeretettől mélyen átitatott, 18 éves diák, kit magával ragadott Petőfi Sándor és Kőrösi Csoma Sándor aranyszíve és...
gyémánt lelke, és elmentem egy VII. gimnáziumi bizonyítvánnyal a zsebemben, hogy felkeressem a két világnagyság sírját, és ott, átszellemülve, az Ő lelkük ragyogó fényével átitatva, térjek vissza ősi földemre: Erdélybe!
Engem hajszoltak, engem kerestek, ellenem adtak ki köröző leveleket azok a „lisztesfejű” ősök utódai – akik csak két tényezőt ismertek: „Ungarische Gossud Hund” – és – „Rebbelisher Pettefi Blőden!”…
Igen!... Igen!… Én magyar „Kossuth kutya” és magyar „Petőfi-bolond” voltam. És még jó, hogy nem tudtak akkor Kőrösi Csoma sírjánál létemről, mert még „Kőrösi-kriptafosztogató” is lettem volna talán…
Végre: 1913 őszére hazakerülve, azonnal jelentkeztem a 82. gyalogezred kiegészítő Parancsnokságánál, Gyulafehérváron, útinaplóm- és igazoló irataimmal.
A további körözést azonnal leállították – sőt, kedvence lettem a Sorozó Bizottságnak. Amikor széltében, keresztben és hosszában 4 órán át beszélgetve ázsiai utamról, végre ponthoz értünk – megkezdődött a hivatalos sorozási formula.
‒ A Honvédelmi Miniszter Úr, méltányolva ázsiai útját és ott megírt útinaplóját, valamint Dr. Anton Ottó Geck, svájci egyetemi tanárnak nyújtott hasznos és tudományos munkájának elismeréséül, eltekint a törvényes jogszokástól, s bár csak 7 gimnáziumot végzett, a karpaszomány ...
viselés jogosságát engedélyezi.
‒ Nagyon köszönöm a megtisztelő karpaszomány viselésének engedélyezését, igyekezni fogok háborúban és békében úgy élni, hogy arra minden tekintetben méltó legyek!
‒ Vetkezzen le! Hátra arc! Előre arc! Emelje fel a jobblábát, a ballábat! Jöjjön ide! Mutassa a szemét, a fogait… Jó!...
Kopogtatás a mellen és a háton! – Nyújtsa ki a nyelvét, tárja szét karjait! Becsukott szemmel tegyen három lépést előre… Kész!... Öltözzön fel!...
Alig kezdtem el öltözni, az egyik őrmester, borvirágos orrán át, rezes-trombita hangon ordított rám:
‒ Hajja, maga Kínából szalasztott csokoládé majom! Álljon a mérce alá, hadd mérjem meg, mekkorára nőtt, amióta nem négykézláb jár!...
Alá álltam a mérlegnek. Az őrmester véletlenül elszalasztotta a mércét (fejlécet), ami akkorát ütött a fejemre, hogy a térdeim megrogytak.
‒ 158 – mondja rezes hangon, majd hozzáteszi: – Olyan gyenge, hogy ha el nem kapom a lécet, hát ez a sorozás 113 koronájába kerülne a kincstárnak. Magát nem is veszem számba, hiszen a maga egész „sneider gewichtje” nem ér 50 krajcárt… ‒ Majd újra az asztal felé fordul: ‒ Testsúly: 46 kiló!
‒ Minden katonai szolgálatra egyszer s mindenkorra alkalmatlan ‒ diktálja az orvos, majd a jegyzetrovatba: ‒ Úgy a kezei, mint a lábai fejletlenek, csenevészek. Mellkas: szűk, tyúkmellű. Hátgerinc fartáji részen ...
befelé hajló. Általános testgyengeség, teherhordásra, súlyemelésre, fizikai munkára alkalmatlan… ‒ Majd felém fordulva:
‒ Elmehet!...
Köszöntem, és miközben felöltőmet igyekeztem felvenni, többszörösen elmosolyogtam magamat. Az orvos észrevette és megkérdezte:
‒ Csak nem az én szavaimon mosolyog?
‒ Nem!... Én csak azon mosolyogtam, hogy odakint Ázsiában, az Expedícióban elbírtam a 40 kilós hátizsákot és plusz két fegyvert: egy golyóst és egy sörétest. És idehaza, katonáéknál attól félnek, hogy az öt és fél kilós Manlichert és a 20 kilós tornistert [hátizsákot] nem tudom elbírni…
Az orvos, aki beszéde közben felállott székéről, most hirtelen leült, s a sorozó naplóba előzőleg beírt sorait áthúzva, beírta:
‒ Alkalmas könnyű szolgálatra, esetleg vöröskeresztesnek! ‒ azzal felállott, felém fordult, néhányszor megrázta a fejét, azután eltávozott.
Az őrmester úr összenyalábolta a könyveket, és a sorozóbizottság távozása után Ő is elindult.
‒ Jöjjön utánam! – mondotta recsegve, és elment a raktár felé. Én követtem, és azon gondolkodtam, kivel tudnám a ruhámat hazaküldeni?!... Hirtelen megállt egy hatalmas ajtó előtt, mely fölé ékes betűkkel pingálta oda valaki:
„Mondúr Magazin”
Az ajtón akkora két lakat volt a keresztpánton, hogy embernek kellett lennie, aki...
félkézben ki tudta tartani, kinyújtott karral 5 percig. Az őrmester úr, hogy erejét fitogtassa, a két lakatot egymás után feldobálva, labdázott velük – majd egy idő múlva letette a küszöbre.
‒ Tudja – fordult felém ‒, néha jólesik az embernek egy kis gimnasztika, de csak akkor, ha van benne egy kis bor vagy sör. Sajnos, ez nem minden nap adódik. Ma már kevés a bevonulók között az úriember…
‒ Értem! ‒ mondottam halkan.
‒ No, ha érti, úgy éljen is vele! ‒ avval oda lökött elébem egy köpönyeget, egy nadrágot, egy zubbonyt és egy derékszíjat, meg egy pár bakancsot; majd két nyári és két téli alsónadrágot és inget, meg két pár kapcát és egy sapkát…
Nem mondom, az egész holmi alig volt használt, s aki viselte, gondosan rendben tartotta. A sapkát rögtön a fejemre tettem, de alig engedtem el, nyomban leszaladt az államig. Lekaptam és udvariasan mondottam:
‒ Őrmester úr, kérem, ez a sapka nekem nagy.
Az őrmester oda sem nézett, elkapta és fellökte a polcra, miközben egy üveg sör kilátását mesélte – nem ordítva, csak úgy, kissé viccesen mondotta:
‒ Nem a sapka nagy, hanem a maga feje nem fórschiftos (előírásos). Azzal a markomba nyomott egy másikat, ami igen jól bevált. ...
Végül megkérdezte:
‒ Mennyi iskolát járt?...
Feleletem olyan volt, mint a kérdés.
‒ Rajta van a papíromon: karpaszományra jogosult vagyok.
Bambán rám nézett, majd egy fiókot kihúzva, megkérdezte:
‒ Milyen beosztásra megy?
‒ Egészségügyire! – válaszoltam röviden.
‒ Akkor magának fekete karmadzag jár, középe ezüst csíkkal… ‒ Levágott egy jó méternyit, azután átnyújtva mondotta:
‒ Viselje egészséggel! Remélem, ha hadnagy úr lesz, nem fog a kóterba dugni és hánytatót adni, ha egy kicsit spicces leszek…
Elmosolyogtam magamat, és ezen a téren a legmesszebb menő jóindulatomról biztosítottam. Persze, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy néhány hét múlva a hadbíróságon fogom viszontlátni.
‒ Rendezze el a holmiját, varrassa fel a szabóval a karmadzagját, aztán jöjjön le a kantinba.
‒ Igenis, Őrmester Úr!... Megértettem!... Fél óra múlva ott leszek!...
Kapcsolódó cikkünk:
