„Bebizonyítást nyert, hogy 99.9 százalék DNS-azonossággal Petőfi Sándor földi maradványait azonosították” – Tatár József írása

Eredeti cikk: itt

Petőfi Sándor 1849. július 31-én eltűnt a segesvári csatában. A csata után sokan keresték, de konkrét nyomot senki nem talált. Eltűnésére vonatkozólag két visszaemlékezés formálta a közgondolkodást. A csatában részt vevő von der Heydte osztrák őrnagy a csata után látott egy olyan holttestet, melyet testalkata után Petőfinek vélt. Lengyel József orvos látni vélte a gyalog menekülő költőt, akit orosz lovasok üldöztek.

Az első világháború után orosz fogságból hazatért hadifoglyok igen meglepő híreket terjesztettek. Mégpedig azt, hogy a Bajkál tóhoz közeli Barguzinban Petőfi nyomaira bukkantak. Az éppen létrejövő Szovjet Oroszország és a későbbi politikai körülmények évtizedekig nem adtak lehetőséget kutatásokra.

Az 1980-as évek végén Balajthy András filmrendező és Kéri Edit író, újságíró ismét ráirányította a figyelmet a barguzini rejtélyre. Kutatásaik során arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi nem halt meg 1849-ben a segesvári csatában, hanem sebesülten fogságba esett, és veszélyes fogolyként Szibériába hurcolták.

Az állítás a magyar tudományos elit, akadémikusok, történészek ellenállását váltotta ki, fő érvük az volt, hogy sehol nem találtak olyan dokumentumokat arról, hogy magyar foglyok orosz fogságba kerültek volna.

A hivatalos elutasítás ellenére a barguzini rejtély megoldásának érdekében Kéri Editék tudományos és pénzügyi támogatást kerestek, végül Morvai Ferenc kazángyártó pénzügyi segítségével, valamint Kiszely István antropológus egyetemi tanár szakmai vezetésével egy expedició állt össze a kutatáshoz. A 23 fős csapat – amely neves magyar, amerikai és orosz antropológusok, filmesek, újságírókból állt – 1989. július 13-án indult Barguzinba.

A Petőfi expedíció híre már jóval elindulása előtt eljutott a Szovjetunióba is.

Egy Moszkvában élő idős mérnök, J. D. Vinokur a munkácsi újságíró, helytörténész V. V. Pagirja révén szerzett tudomást a készülő expedícióról. Vinokur tízéves koráig Barguzinban élt és a nagyapjától hallott egy a barguzini ótemetőben eltemetett külföldi költőről, nagyapja megmutatta neki annak sírhelyét is. Amikor Kéri Edit előzetes bejárásra Barguzinba utazott, Vinokur csatlakozott hozzá és a temetőben (mint később kiderült) másfél méter pontossággal megmutatta azt a helyet, ahol az állítólagos költő sírja volt.

Amikor az expedíció megérkezett, rögtön

a Vinokur által megjelölt hely közelében kezdték el az ásatást, és július 17-én 170 cm-rel a föld alatt, koporsó nélkül eltemetve, egy 30-35 éves korában, vélhetően 1850-1870 között elhunyt európai, kétségtelenül férfi tetemére bukkannak.

A csontokat napokig vizsgálva több mint húsz olyan jegyet találtak rajta, ami Petőfire jellemző volt.

Petőfit így írják le kortársai: kb. 162 cm (a csontváz 165 cm). Balkezes (a csontváz izomtapadási helyeiből Latimer amerikai antropológus megállapítja a balkezességet), hosszú nyakú (a csontváznál szintén), vékony arcú, magas homlokú (a koponyára rávetítve a Petőfiről készült korabeli dagerotípiát teljes az egyezés), fekete, göndör hajú (a koponya tarkó részén fekete, göndör, enyhén őszes hajtincset találtak). Széles csípőjű (a csontváznál szintén). Sovány mellkasú (a csontváznál szintén). Bal szemfoga agyarszerűen kiálló (a csontváznak szintén). Salamon Henrik: Petőfi koponyája és rendellenes fogazatának meghatározása. Fogorvosi Szemle. Az 1923. február 29-i ülés szövege. „…A koponya általában fölfelé szélesedő …homloka keskeny, magas, domború, előrehajló; szemgödrei nem nagyok, szeme mélyen ülő, az orrtő behorpadt, az arccsontok kiállóak, az arc hosszúkás, keskeny, az álla hegyes és kissé keskenyedő, fogai nagyok, hófehérek… a bal szemfoga erősen kiáll a sorból…” Bal lábára sántított hegyre felfelé menet, Petőfi egyik barátja feljegyezte, hogy bár nagyon jól bírta a gyaloglást, hegyre felfelé menni nagyon nem szeretett, ekkor igen hamar kimerült. Ennek oka a bal térdkalácsának veleszületett hiánya volt. (A csontváznak nem volt bal térdkalácsa.) Az amerikai kutatók a lábszárcsont belsejéből vérnyomokat is tudtak rögzíteni, ami alapján egyértelművé vált, hogy a csont férfié volt. Mindezeket jegyzőkönyvben rögzítették.

A vizsgálat július 23-ig tartott, ekkor foglalták össze „hivatalosan”, hogy a talált csontváz vizsgált és mért adatai szerint „semmi ok annak feltételezésére, hogy az nem Petőfi földi maradványaival egyezik”.

Még egy adalék: Lazar Jefimovics Eliaszov professzor, a bölcsészeti tudományok doktora, Kelet-Szibéria legjelentősebb néprajzkutatója, egyik néprajzi gyűjtőútján 1937-ben járt egy Barguzin melletti faluban, és

a közel 100 éves Morokova asszony elmondta, hogy 10-14 évesként személyesen ismerte a messziről jött foglyot (!), akit titokzatos idegennek tartották szülei, aki verseket, dalokat ír, megtanította őket varsát készíteni, léket vágni a befagyott folyóba és abban halászni.

Beszámolt arról a vallomásáról, amit a hozzá közel állók hétpecsétes titokként kezeltek, és csak halála után közölték: Petrovics egy távoli országból érkezett, ahol egy Franc nevű királlyal háborúzott. Az 1937-ben lejegyzett visszaemlékezés a Burját Tudományos Akadémián található.

A barguzini csontvázból vett mintákat nem sikerült összevetni a Petőfi család sírjából vett mintákkal, mert a hatóságok elzárkóztak a mintavétel elől,

de a tudomány fejlődése lehetőséget adott a rokoni ágon való DNS alapú azonosításra.

Morvai Ferenc felkutatva Petőfi rokoni vonalát, tőlük közjegyző előtt vért vett, s ezek DNS-ét vetette össze a költő genetikai kódjával.

A Sanghaji Orvosszakértői Intézetében „bebizonyítást nyert, hogy 99.9 százalék DNS-azonossággal Petőfi Sándor földi maradványait azonosították”

A történet 40 éve vár igazi válaszokra