BENDEGÚZ AZ ÚTON (Deli Mihály elbeszélő költeménye)

Bendegúz eltűnt

Az egész környék (még a kertvároson túlról is jöttek)

őt kereste

Estére a rendőrséget is értesítették

Nyomkövető kutyákat hoztak

Híre-hamva sem volt

Őrült, beteg, bármi lehet

A szomszéd asszony (ki távoli rokona) szerint

még hallotta, hogy motoszkál, tesz-vesz a konyhában

ablakot nyit, szellőztet

Reggel hiába kopogott

(mivel sosem zárkózott be) benyitott

Az ágyát vetetlenül találta, a reggeli maradéka az asztalon

ő meg sehol

Sosem indult el köszönés nélkül

Mindenki rosszat sejtett

Három napig keresték, a fényképét bemutatták a TV-ben

Hiába

A harmadik nap reggel (mintha a három nap meg sem történt volna)

ott állt a ház előtt, szokás szerint intett az asszonynak

Az kijött, szigorúan korholta, kérdezgette

Bendegúz nem szólt semmit

Talányosan vonogatta a vállát, hümmögött

Az asszony tudta, hogy szelíden kell vele bánni

mert ha begörcsöl, még annyira sem megy vele

Úgyhogy hagyta

Bendegúz végül csak annyit mondott:

„Hát akkor sétálok egy keveset”

„Menj csak, menj csak” – legyintett aggodalmasan az asszony

és értesített mindenkit, hogy Bendegúz előkerült

„Megvan a fickó” – futott szét a hírlánc

Hatvan éves volt, testében erős, szíjas, napbarnított

Néhányszor már kezelték az idegosztályon

de mivel nem volt sem közveszélyes, sem önveszélyes, kiengedték

Egész nap föl-le-oda-vissza-körbe-körbe rótta a környék utcáit

Lehajtott fejjel gyalogolt, vagy nézelődött, motyogott

Esőben, fagyban, égető napsütésben – ugyanúgy

Mindenki ismerte, vigyáztak rá, figyeltek rá, kikerülték

Nem adott okot a félelemre, ha tartottak is tőle

inkább valami titokzatos, tiszteletet ébresztő sugárzása miatt

A környékbeli cukrászdában, kerthelyiségben, péknél

lehetett szóra bírni, ha egyáltalán válaszolt

Általában hümmögött, morgott, nyögött

tőszavakban reagált

Csak ritkán, néhány őslakossal állt le beszélgetni

Akkor is kelletlen udvariassággal, várakozóan, tartózkodóan válaszolgatott

Semmi komoly téma (legfeljebb az időjárás, zöldövezeti szépségek

mókusok-madarak-egerek-háziállatok világa…)

mégis minden szava megfontoltságot és tájékozottságot árasztott

Három hozzá hasonlóan elvarázsolt emberrel

szokott hosszabban „diskurálni”

Az egyik egy leépülő félben lévő alkoholista

A másik egy zsenialitásába zavarodott hajdani kollégája

A harmadik egy művészféle „valaki”

(tán költő, muzsikus, szabadgondolkodó…?

Bendegúz számára sem derült ki, lehet, mindhárom egyszerre)

Figyelmesen meghallgatta őket, kérdezgetett-bólogatott

majd egy idő után, türelmét vesztve, de udvarias fegyelmezettséggel

s mintegy gondolataik egymásba csengését összefoglalva

mondta kimérten, mint egy felelősségteljesen kollektív gyónó:

„Hát ilyen a világ, erre halad, megállíthatatlan

Talán így kell lennie

Mindenki harcol a maga fegyvereivel

Áttételesen vagy vassal

Sunyi módon vagy tiszta szívvel

Jók és rosszak, közepesek és gyávák: mind együtt

Amit tudunk, megteszünk

mások helyett, magunk helyett, magunkért, másokért

ösztönösen, akarattal, vagy csak úgy…”

Ilyesmikkel zárta alkalmi találkozásaikat

A témát ekképpen nem is lehetett tovább bogozni

Pénzügyeit a szomszédasszony kezelte

ő vásárolt-főzött rá, rendet tartott körülötte

Rokkantnyugdíja mellett valaki jelentősebb összeggel támogatta

A szomszédasszony mindent gondosan és tisztességesen dokumentált

Bendegúz régen matematikát, fizikát tanított egy gimnáziumban

Később óraadó volt az egyetemen

Majd egy kutatóintézetben dolgozott

Váratlanul érte az idegösszeroppanás

Orvosok, pszichológusok sem találtak rá magyarázatot

ő sem volt együttműködő

Tán túl nagyot harapott a világból…

A szomszédasszony is csak ámult:

Bendegúz könyvtárszobájának polcain több ezer kötet sorakozott

Fizika, matematika, csillagászat, filozófia, ökológia, teológia, biológia, költészet…

Az asszony szinte szédülve lépett ki a helyiségből

Megölelte Bendegúzt és folytak a könnyei

Persze, hogy elviselhetetlen, persze, hogy fullasztó, gondolta

Eltűnését csak pár nap múlva hozta szóba (szemben lecövekelt)

„Hol voltál, Te? Ne csinálj ilyet máskor, hova bújtál?” – kérdezte szelíden

Bendegúz eltolta magától, dünnyögött:

„Megnéztem a Túlvilágot, hová kerülök majd”

„Ne bolondozz”

„Nem, na, tényleg”

„Ugyan”

„Komolyan”

„És, milyen?”

„Érdekes. Más, mint ez itt”

„Még szép”

„Nem, nem szép, nem is csúnya. Semmilyen, de jó. Érdekes”

„Mi olyan érdekes benne?”

„Hát, hogy otthonos. Teljesen más, mégis otthonos”

„Hasonlít ehhez?”

„Egyáltalán, de mégsem idegen”

„Bolondozol. Hol voltál?”

„Mondom”

„Na, jó. Legközelebb mégis szólj, hogy legalább elbúcsúzhassunk”

„Mindegy. Úgyis találkozunk. Hamar. Szinte együtt megyünk”

„Ne mondd…!”

„Egy pillanat az egész”

„Drága szívem! Szép sorjában megyünk, libasorban…”

„Dehogy. Mind együtt. Huppanunk. És kész”

„Azért szólj, ha kérhetném. Egyébként a hűtőben van a vacsorád, melegítsd”

„Köszönöm. Még járok egyet előtte”

„Rendben …”

„Hmm…”

Néha feltorlódtak az „események” (benne/körülötte?)

Feszült lett e kapkodó beszélgetéstől; mennie kellett

Annyi minden történt az elmúlt napokban

Emlékekkel keveredett a valóság

Ahogy a valóság a valótlansággal

Tudat a tudatlannal (tudható a tudhatatlannal)

– Eszébe jutottak a tanítványai

   Egy-egy arc, izgatott kérdések, önmagukba harapó válaszok

– Az egyetemi előadó teleírt táblája

   ami az utolsó képlet felírásakor rádőlt

– Egy frissen felfedezett csillag a tejútrendszerben

   egészen közel, párszázezer fényévre tőlünk

   amit eddig nem láttak, nem érzékeltek a csillagászok

   na ez is hogy lehet?!

– Elmélázott, mikor dől meg Einstein relativitás elmélete

– Meddig tágul még a világegyetem

– Egyszer még kiderülhet, hogy a gyorsulás: lassulás, és fordítva

– Nincs abszolút igazság

   mert az „igazság körén” kívül élünk

– A geometria: lélektánc

   A matematika: lélekágy

   A beteljesülés: álomvesztés (álmatlanság)

– Múltkor azt mondta alkoholista szomszédja:

   „Eltévedtem, de ha nem iszom, még rosszabb

   annyi út van, mégis csak kering az ember

   lejtő le, vagy föl, a táj ugyanaz

   indulunk, érkezünk, a vége összeér”

– Miért sír mindig ez a drága asszony, ha meglát?

   Boldogtalannak lát?

   Vagy boldogtalan?

– Ősi kíváncsiság az emberben, hogy mindent tudni akar

   A kozmosz, a Mennyei Világ tele pletykákkal

   A végtelen-végzetes komolyság is csak egy mosoly marad…

Néha séta közben megállt (ha éppen az út közepén is)

Dudaszó, kiabálás, rángatás nem érdekelte

Lerázta magáról, ment tovább

„Mit akarsz, Bendegúz?

Meddig járkálsz még?

A pékségből felszáll a hajnali kenyérillat

A csillagok, úgy tűnik, mozdíthatatlanok

A Másvilág mint az itteni, csak fordítva

Mindenki megindul, célba ér, visszatér

Büszkeség, szerénység csendben összeér

Győzelem, megvertség egymásért:

érted, értem, kiért, miért…?”

 A kép forrása: itt