Benke László: A kultúra partraszállása?

Tisztelt Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, Tisztelt Elnökség!

1073 Budapest, Kertész u. 41. I/4.

Könyvhét után vagyunk. Előkerültek a felelősök? Hol voltak? Kerestük önöket a vásár forgatagában, minden megosztott színhelyen. Akkor és ott lett volna önökre szükség, ahol a hangzavarban Supka Géza kinézett a sírjából s legyintett. Most meg azt kérdezik tőlünk önök, hogy mi a véleményünk a 92. könyvhétről, miközben kiállítanak elénk négy gyönge nőt, az úgynevezett szervező stáb tagjait: Katit, Annamarit, Flórát és Erikát – azt sugallva, hogy rájuk lőjünk. Nem lövünk. Az igazi felelősöket keressük. Őket kerestük a könyvhét folyamán, többször is, de csak az információ szegény kis ártatlanul mosolygó fiacskáit és lányocskáit találtuk. Másnap pedig elém toppant egy bátor szervező hölgy, magától jött, félig-meddig tájékozottnak és lehengerlőnek próbált mutatkozni. Késő, legyintettem, ő pedig kardoskodott, hogy majd most figyeljem meg a zenekart a színpadon! Késő, legyintettem és legyintek most újra, a komolynak álcázott MKKE-i hogy voltunk, hogy vagyunk érdeklődésre.

A hakni véget ért, felelem, az Ünnepi Könyvhét elesett. Megölték. A Hét Krajcár Kiadó és a lakiteleki Antológia Kiadó szomszédságában eleitől fogva gyilkolásztak erősítőkből tomboló, kíméletlen hangerővel. Szándékosan provokáltak bennünket, hogy ne bírjuk ki békésen a rövidített idejű, fölemelt árú könyvhetet. Hiába szóltam többször is az afrikai kinézetű legénynek, hogy vegye lejjebb az erősítő hangját, azt felelte, ne zavarjam, tudja ő a dolgát, azt teszi, amit előírtak neki.

A haknizenekar ekkor olyan őrült orgiába csapott, élén a gyönge violának tűnő üvöltő-krákogó, jobbra és balra, előre-hátra táncoló-támolygó énekessel, hogy a színpad közönségének apái és anyái ölében a kicsi gyerekek megrettenve hallgatták a rettenetes hangokat, nézték a különleges mutatványokat, s nem értettek az egészből egy kukkot sem. Krajcáros pavilonunk ajtajából, néhány méternyi közelségből türelmesen próbáltam figyelni a világméretű produkciót. Hogy honnan a csodából szalasztották ekkora erővel a kotkodácsoló hölgyeményt? És nem bírtam ki türelemmel. Lélegzetvételnyi szünetben, mikor a színpadi hörgés-börgés kicsit lecsihadt, megpróbáltam leállítani a túlságosan hangoskodó zenekart és az extázisa magasán lebegő énekesnőt; a színpad széléhez léptem, s oda kiáltottam, hogy ez könyvhét! Nem üvöltő dervisek gyülekezete! Csendesebben vigadjanak, mert Supka Géza nem tud nyugodni a földben, lássák meg végre azt is, hogy az ép érzékű olvasók a csendet és könyvek lélekemelő pillanatait lesik-várják. Láthatják, hogy önök elűzik pavilonunk környékéről a vásárlókat, elkerülnek bennünket a járókelők is. A találékony és igen gyors eszű pöttyöske a színpadon helyeselt, igen, ez könyvhét, az hát, és nekem rendelt tapsra vezényelte jól szórakozó „felnőtt” közönségét. Nekem is jutott tehát a sikerből egy felröppenő madárrajnyi. S aztán újra, mint a szuperszónikus repülők, felnyihogott, tovább tombolt a zenekar, énekes madarunk utánozhatatlan torokhangon krákogott.

Kerestem a felelős vezetőket, de csak az ifjú informátorokat találtam a „búcsúban”, de aztán a következő nap délelőttjén jött egy szép hölgy angyali kékben, jött a szervező angyal. Hej, ha kardja lett volna! Fejem akkor már ez az egy se volna. Lehetett némi hatalma, erre nézve bizonyíték talán, hogy neki köszönhetően az előző naphoz képest sokkal szolidabb hangnemben folytatódott a gyerekeknek szóló előadás. Persze, a nagy MKKE által kijelölt helyünkről nem menekülhettünk el, hova is menekülhettünk volna, mikor régi helyünket a Vörösmarty téren eladták a liberósoknak. Elismerem persze, hogy tiszta árja szabadelvűeket ott sem sikerült előállítani a nagy megosztó akarat szerint, akadt köztük egy-két gatyás magyar is, de inkább csak a halhatatlanabbak közül. Miért mindig mi menekülünk?

A mi fülünkbe a Duna parton négy napon át döröghettek az ágyuk, állásainkat mégsem adtuk fel. Képeztük is magunkat csöndesebb órákon, hallgattuk a színpad okosabbnál okosabb párbeszélgetőit, melynek ismert alaphangja az volt, hogy Uram, zseni veszett el önben! Önben uram nemkülönben! Most meg az érdekes gondolatok vonták el figyelmünket a pavilonunk elé olykor oda tévedt reménybeli könyvmolyról. Könyvet azonban ő ritkán vett. Ilyenkor mi bentről mutogattunk kifelé, csöndes látogatónk meg kintről, hogy ő könyvet akar. Szokatlan dolog… Ilyen körülmények között jött össze a Hét Krajcárnak négy nap alatt majdnem kerek harmincezer krajcárja. Manapság ennyi pénzért még Jézus Krisztust sem lehet elárulni, magunkat annál inkább. Ezért ismét megfogadtam, hogy én könyvhétre többet soha. – Hány éve mondogatod már, de még mindig itt vagy, majdnem nyolcvan évesen! – vágta a fejemhez Agócs. – Ekkora csalódásnak többet nem teszem ki magam.

Valóban elég a hitegetésből és a reménykedésből. Elég a világcsalásból, hogy az ÜKH – micsoda rövidítés, nemde!? Mikor mennyi mindent megtesz értünk a Mekeke, kis magyar könyvkiadókért is. Mikor ebben az agyérgörcs-országban szíve szakadtáig fut, rohan a pénz után ugye minden épeszű magyar. Micsoda dicsőség, hogy kevesek könnyedén lefölözhetik a tejet, a hosszútávfutók hajtotta hasznot. Hízhatnak a nagyok, gazdagodhatnak a hatalmasok! A Mekeke vezetőinek nem kellett futkosniuk a pénzük után. Nekik helyükbe vittük, számlára fizettük az ügyesen felemelt, méregdrága bérleti költségeket. Könyvkiadók soha nem látott mennyisége lepte el az utcákat és tereket, a Duna-korzótól a Vörösmarty térig. Nincs annyi fogékony olvasó gyönyörű hazánkban, Magyarországon, amennyi könyvkiadó most, 2021-ben csodát tett az Aranykéz utca környékén! Hogy nem öltek meg most senkit a környéken? Talán némely színpadi beszélgetésben, felhangosított macskazenében te nem vetted észre a lélekgyilkolást? Valóban nem volt látványos a gyanútlan bárányok elejtése, már fel sem tűnnek az új cipollai fogások, annyira pörögnek, olyan megszokottak. És hidegvérűek. Céltudatosak.

S mit szól e „partra szálláshoz” a magyar nemzet? Vagy Békés Márton, a Terror Háza kulturális igazgatója? A Kommentár folyóirat főszerkesztője. Kulturális hadviselés című új könyvében hirdeti, hogy az emberi agyakban kell partra szállnia a kultúrának. Végeredményben igaza van. Csakhogy ezen a könyvhéten nem a kultúra szállt partra Budapesten, hanem a sötétség. A sötét üzlet szállt partra. Ez bárki számára napnál világosabb. Világos, hogy nem József Attila és Németh László közös ihlete győzedelmeskedett – „a nemzet közös ihlet” és „közös vállalkozás”… Ma is. Nem a világosság Európája árasztotta sugarait a magyar fővárosra, hanem a sötét kulturálatlanság készül kioltani a szellem napvilágát. Tévedés azt hinni, hogy e szándékosan megosztott könyvhetet az olvasókért szervezték volna. Nem ám, hanem a pénzért, ismétlem. A kulturális hadviselés rendíthetetlenül dübörög az agyakért, agyérgörcs országban, infarktus országban a szív nem érdekes. Nem számít. Még élünk.

Nekem jutott, hogy magyarázkodás nélkül kimondjam: ahol a Hét krajcár elesik, ott minden értékünk el fog esni. Ahol a szegény emberek olyanná lehetnek újra, amilyen Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellájában a szabadságra hazament gyermekgyilkos katona, ott könnyen lekéshetjük az embert felemelő világosság partraszállását. Ahol a teljes ember álma nemzedékről nemzedékre késik, ott feledésbe merülnek legszebb álmaink. Ott nem a magyar kultúra száll partra, hanem a meggondolatlanság s vele az ordenáré kulturálatlanság. Nem kell erősebben fülelnünk ahhoz még e pillanatban sem, túl az elrontott ünnepen, hogy micsoda üvöltözés folyik a pártpolitika és a sajtó elvadult berkeiben! Az emberek riadtak. Nem a könyvek után kapnak. Pedig ami a mi brekegő színpadunkon történik, az igen komoly figyelmet érdemel. Hát nem az Életisten őrzésére biztatja a strázsán vakoskodó, mégis reménykedő népet, hanem szikracsóvákat dobálnak szanaszét mindenütt. Hadd égjen a világ? S ha nem vigyázunk, a zűrzavar világtengeréből nemhogy nem tudunk magyar kultúránkkal fölemelt fejjel partra szállni, hanem elsüllyedhetünk örökre. Úgy megosztanak, úgy elsüllyesztenek bennünket.

Üdvözlettel:

Benke László költő, a Hét Krajcár Kiadó vezetője

Kérem, hogy minden magyar könyvkiadónak küldjék el a levelem.