Benke László: Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – I. kötet: Petőfi Sándor 200. születésnapjára
Egy gondolat bánt engemet: ágyban párnák közt halni meg! (…) S holttestemen át fújó paripák száguldjanak kivívott diadalra…
Volt egy álom.
Petőfi Sándor minden népnek, minden embernek szabadságot álmodott. S hozzá pacsirtaszót! Az egész világnak, minden hazának és nemzetnek világszabadságot álmodott.
Az álom meghalt, a költő meghalt az álomért, s az álom tovább él nemzetében. Széchenyi is azt kérte egy 1848-as cikkében: „Óh istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban, kályhasut mögött, ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg.”
S jöttek újra meg újra 1848-49-ben és 1956-ban álmunk ellenségei: vágtató lovakon küldtek ellenünk császári és cári hadseregeket, majd tankokat, bombázókat küldtek ránk a legcsodálatosabb álom gyilkos ellenségei.
Az nem lehet, hogy annyi szív… E gondolatra ahányszor rádobban szívünk, újra meg újra átéljük, mit jelent hazádnak rendületlenül magyarnak lenni. S mikor újra kirobbant a magyar forradalom, hittünk a költőnek: Tamási Lajos a vérengző zsarnok szemébe vágta: „Kire lövettek összebújva ti, megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem mentenek.”
Újjászületett az álom! Lehet, hogy mind meghalunk, de mind feltámadunk. Erről szólnak a kötet írásai: Mind azért szólunk, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Előszó
Nem akartunk mi elszakadni Ausztriától. Nemhogy Széchenyi, kezdetben még Kossuth is meghagyta volna Magyarországot – ha a körülmények engedik – a Habsburg császárok magyar királyi koronája alatt. A felelős magyar kormány megalakulása és működése igen gyorsan megtörtént. Rohamtempóban születtek a 48-as magyar törvények. A császári és királyi korona hamarosan összekoccant, sok tisztázatlan kérdés maradt, például: közös főparancsnokság kérdése vagy két külön hadsereg; a pénzügyek feletti rendelkezés joga; a birodalmi államadósság megosztása, ahogy a nemzetiségek jogainak rendezése is.
A császári kamarilla szinte az első perctől kezdve szőtte terveit a függetlenedő magyarok ellen, s Innsbruckban úgy döntöttek, visszaszerzik teljhatalmukat Magyarország felett, ha kell, akkor fegyverrel. A császárhű Jellasicsot horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, s a rebellis magyarok ellen küldték reguláris birodalmi haderőkkel, a déli határőrvidék granicsárjaival és egyéb katonasággal. Előtte felkelésre bíztatták a szerbeket, szították a tüzet a magyarok ellen az erdélyi románokban is. A császáriak azt hitték, rövid idő alatt sárba-vérbe tapossák a védtelennek vélt Magyarországot. Fel sem merült bennünk, hogy ők veszítik el a küzdelmet a hazájukért és szabadságukért küzdő magyarok ellen. Végül a fiatal Ferenc József kézcsókra járult I. Miklós cár elé, s kikoldulta tőle a birodalom számára nélkülözhetetlen fegyveres segítségét.
A túlerővel szemben a magyar haza Világosnál egy időre elveszett. De a nemzet nem veszett el, nem vesztette el önmagát. Annyit nyert lélekben, közös öntudatban, hazaszeretetben, hogy ezt már senki nem vehette és veheti el tőle sohasem. Eltűnt Petőfi is a segesvári csatában, Fehéregyháza közelében, de a nemzet nem vesztette el őt sem, ahogy önmagát sem. A Géniusz kötetei kézről kézre jártak, verseit ezrek másolgatták titokban, forgatták fejükben, szívükben, érlelődött a magyar nép a szabadságra. Ekkor lett Petőfi Sándor a magyar nép közös nagy költője. A magyar olvasók ma is Petőfi verseit olvassák és szeretik legtöbben, mert a szabadságot szeretjük legjobban, a szabadsághoz ragaszkodunk legmélyebben, legerősebben. Ahhoz a szabadsághoz, amiért megküzdöttünk és ahhoz a szabadsághoz, amiért napról-napra meg kell küzdenünk.
A magyar irodalomban kétszáz éve töretlen fénnyel Petőfi Sándor neve és költészete ragyog. Az ő csodás nyelve ma is a világosság maga. Petőfi Sándor születése után száz évvel, 1923. január 1-jén ugyanaz a szabadságszerető lélek született ujjá s él tovább Tamási Lajos költészetében, különösen 1955-56-tól, a forradalmat közvetlen megelőző s azt követő évek, évtizedek verseiben, egészen 1985-ig, a Zugligeti ősz megjelenéséig; végeredményben a költő halálig, 1992-ig, noha 1985-től már csak töredékeket hagyott hátra. Tamási ugyanúgy a szépség, jóság, tisztaság, tisztesség, igazság és a szabadság költője, mint Petőfi. A magyar nemzet e két költőjének szabadságszeretetéhez s hazaszeretetéhez nem fér kétség. Népüket felemelő, bátorító tetteik és vágyaik, becsületességük, jellemszilárdságuk, népszeretetük, önérzetük és férfiasságuk, türelmük és türelmetlenségük, emberi melegségük, bátorságuk, baráti szeretetük, komolyságuk, szülő és gyermekszeretetük sok vonatkozásban rokon. Tamási ugyanúgy sorsvállaló költő, mint Petőfi, a lényegesen különböző történelmi körülmények között. Kereshetjük, melyiknek volt könnyebb, melyiknek nehezebb.
A két kötetben közölt költeményekkel párhuzamosan rendkívül gazdag Petőfi irodalomból válogathattam, de eszembe sem jutott, hogy tanulmányt, irodalomtörténeti értekezést kellene írnom. Gyerekkori Petőfi rajongásaimat nem volt nehéz előhívni soha, sem férfikoromban, sem most, nyolcvanadik évem tövében. Emlékszem, apám a térdén lovagoltatott, s szavalt nekem Petőfit: A farkasok dalát, A kutyák dalát. Elhintette gyereklelkembe az igazságszeretet magvait s az undorító szolgaság megvetését. Petőfi! Micsoda ember! Bámultam az eszményeivel tökéletesen azonos költőt! Annyira szeret élni, hogy meg tud halni a hazáért.
Korok, korszakok bűne, egyének megfontolásai, hogy Tamási Lajos költészetéről nem létezik kritikai irodalom, G. Komoróczy Emőke tanulmánya kivételével. 1956 után – Tamási életében és halálában – a költő könyveiről itt-ott legfeljebb recenziókat olvashattunk, irodalmon kívüli munkások vallomásait; nem írtak róla tojásfejű tudósok, költészete mégis él. Mi magunk is azokat az írásokat közöljük újra és újra, nem zavartalan örömmel, inkább szégyenkezve az erőszakos rendszerek elnyomó gépezete s az írói szolidaritás gyengeségei miatt. De a reményt nem adtuk fel az egymást csúfosabbnál csúfosabban váltó rendszerek idején sem, amikor bölcselkedve azt mondogattuk, sok mindennek meg kellett változni ahhoz, hogy lényegében minden úgy maradjon, ahogyan volt.
Nem követtem még Pándi Pál bizonyára fontos Petőfi-monográfiájának koncepcióját sem. Saját fejem után mentem. Egyszerűen el akartam mondani és mondatni például a költő Csoóri Sándor verselemzésével, ahogy a klasszikus tudós Horváth János patinás magyar nyelvén azt, amit rajta kívül senki sem tud már elmondani Petőfiről; természetesen elsősorban magával Petőfi Sándorral és Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kassák Lajossal, Tamási Lajossal, Vajda Jánossal, Kalla Zsuzsával, Gábor Gabriellával, Margócsy Istvánnal, ismert és kevésbé ismert írókkal mondathattam el, hogy miért kell, miért kellene beoltani bennünket magunkat újra és újra Petőfi költészetéből sugárzó jellemének szérumával, szellemével, magatartásával. Azért, hogy rút biztonságunkban lassan el ne sorvadjunk-hamvadjunk, mint elhagyott üres szobában gyertyaszál. Azért, hogy ki ne köpjön bennünket az Isten, mint a langyosakat. Azért, hogy egy unt kézlegyintésére az Úrnak újra föl ne darabolhassanak bennünket a világhatalom egyre gonoszabb erői. Hiszen ezért a népért úgyis mindegy…
Önálló gondolatkörökbe gyűjtöttem az egymástól tematikusan elkülönülő verseket, versértelmezéseket, életmagyarázatokat, a két költő élő és ható szelleme előtt tisztelgő emlékezéseket, hogy tisztán láthatóvá legyenek a részletek is, s az élet és költészet nagy összefüggései, a rabság és szabadság fogalomkörei.
Az első kötet írásai Petőfiről és az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szólnak.A második kötet az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódva Tamási Lajos költészetét mutatja be. Petőfit szinte mindenki ismeri vagy ismerni véli; Tamásival nagyon igazságtalanul bánt el a hatalom és a történelem; volt egy pillanata, mely vele lobbant el, de azután életében és halálában is inkább hallgattak és hallgatnak róla ma is. Hallgatott róla a hallgatáshoz szoktatott ország, s hallgat róla a sok beszédhez szoktatott ország is. De ahogy Petőfi neve nőtt az időben, Tamási Lajosé is nőni fog. Mert Tamási Lajos a forradalom fellobbanásának, majd elfojtott emlékezetének szimbóluma. Az nem lehet, hogy azt feledjük el, ami világraszóló dicsőségünkre vált vagy igazán azzá válhatott volna. A hosszú, fojtogató diktatúra kíméletlen volt embernek és hazának egyaránt. „Haza csak ott van, hol jog is van”. Keveset tettünk vagy tehettünk magunk és népünk emberi tartásáért, igazságunkért, szabadságunkért. Reménykedünk mégis: 1956 magyar forradalmát, szabadságharcát és irodalmát mérgezettség nélkül megbecsülni jönnek majd tisztább, becsületesebb, igazságosabb, szabadabb nemzedékek. A csillogó-villogó tánci termekben egyelőre azonban csak kábított-kábult sokaságot látni.
Petőfi Sándor és Tamási Lajos válogatott verseinek fényében nézünk szemébe igen változatos múltunknak, sok rabságunknak, kevés szabadságunknak. Magunkba nézünk, nemzeti létünkbe, saját lelkünkbe. Nem kisebb őszinteséggel, mint ahogy ezt a szembenézést e két költő kívánta és kívánja népétől, olvasóitól. Elvárják tőlünk a szembesítést; várjuk el mi magunktól elsősorban.
Petőfi és Tamási rabságról és szabadságról, zsarnokságról és szolgaságról, szerelemről, barátságról, önérzetről, férfiasságról, családról szóló verseit fejezetekbe, csomópontokba gyűjtöttük, egy-egy gondolat köré rendeztük.
Témánk és meggyőződésünk szerint a legfontosabb költeményeket válogattuk Petőfi utolsó két és fél évéből! Ugyanúgy válogattunk Tamási Lajos költészetéből 1985-ig, a Zugligeti ősz megjelenéséig. Amennyi életereje maradt 1992-ig, tényleges haláláig, az csak a még egyszer felvillanó reményhez volt elég, 1989-ben. Minden szempontból fontos és hiteles a forradalmat előre jelző 1956-os Keserves fáklya kötet több verse – bennük az „örök álom” –, mely álom maradt; Magyarországnak és költőnek is pillanatnyi győzelem a túlerővel szemben. Végül árulás és felejtés temeti maga alá 2 x 30 évre a magyar forradalmat, a nemzetet és költőit, vagyis minden magyart. A haszonélvezőket is. Nekik nem számít? Ami maradt 1956 dicsőségéből, az hogyan lehetne több foszló erkölcsi győzelemnél, egy-egy szép ünnepi beszédnél, változó pártpolitikai rendszerek dekorációjánál? Mielőtt kialudt a költő lelkének gyertyalángja, mikor utolsó lobbant, még akkor is hitről üzent a megmaradóknak: Lávából, hamuból is, akárha föld alól is, bevégzed s újrakezded sehol meg mindenhol is.
Tamási írt, ameddig írhatott. A Zugligeti ősz megjelenése után még hét évet kellett kibírnia élve, némaságra ítélve. Túl korán meggyötörve és megöregedve, egyre nehezebb lélekkel. Írás nélkül volt a legnehezebb. De kivárta a janicsárok végnapjait, a szuronyos szovjet csőszök által felügyelt magyar kukoricásban. Egész verseket már nem tudott írni, töredékek születtek lelkében és kopott ácsceruzáján. Mellőzött volt, mint a magyar forradalom. Halálra sértett szívvel, halálos fegyelemben, józanságra edzett aggyal és szívvel kellett élnie utolsó pillanatáig.
Kinek volt könnyebb vagy nehezebb? Van értelme e kérdésnek egyáltalán? Tamási Lajos reményvesztett országban reménykedett, s ahogy lehetett: cselekedett. Álmok nélkül. Álmok nélkül lehet élni? Erről is mindent elmondott a verseiben. Azt is, hogy „Le kell még a halált is győznöm…” Legyőzte a halált. Születésnapomra című versében a 100 éves költő a 200 éveshez fordul, Petőfinek mondja: „Fiatal árnyékodban már csak hulló fehér hajammal állok s fényes sugaraidban megfürösztöm arcom s nehéz szomorúságom szobrod előtt a zuhogó esőben. A te híres szép napodon születtem én is s száz év után…”
Akik majd meg akarják érteni ezt a két magyar költőt, verseikből, verstöredékeikből is mindent megérthetnek, mindent átélhetnek. Azt is, hogy hova lett az ország, a szeretett édes haza, s miért? Hova indul el sírni a szabadság? Ünnepeken, gyásznapokon, 1956 óta, 1989 óta. Az orosz tankokkal eltaposott győztes forradalom után. Az 1989-ben újra felcsillanó remény hamarosan ismét hamvába holt, de a fogyatkozó számú ember erőt vett magán, felemelte fejét, mert élni akart és cselekedni. Felépíteni Magyarország szabadabb és boldogabb templomát, jelenét s jövőjét. Meghalni kórházban, drótokkal lekötözött szívvel? Meghalni üldözötten? Futva Héjjasfalva felé? Nem fut tovább. Megállt. Szembefordult. „Szemből halál!” Hűnek maradni Egy gondolathoz! – inti magát. Most Szilágy Domokost hallom, az Ómagyar Mária-siralom hangján: Civil őrnagy. Nincs lova se. S reménytelen szerelmese a szabadságnak. Lásd, kozák, tiédnek is. Elátkozád, „fugva, husztuzva” – és ölöd. Itt, Fejéregyháza fölött. Kortársaid legjobbikát döfi át bosszuló pikád. Igen. Vállalni kellett a sorsot, halálban is, életben is. Azt a sorsot, amit 1846 decemberében megjósolt magának a költőelőd? Azt is, amit a költőutód, Tamási Lajos vállalt. Széchenyi is azt kérte egy 1848-as vezércikkében: „Óh istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban, kályhasut mögött, ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg.”
Benke László
Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – I. kötet: Petőfi Sándor 200. születésnapjára, 2500 Ft – Hét Krajcár Kiadó www.hetkrajcar.hu – szerkesztette: Benke László
Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! – II. kötet, Tamási Lajos 100. születésnapjára, 2500 Ft – Hét Krajcár Kiadó www.hetkrajcar.hu – szerkesztette: Benke László
Comments