top of page

Bicskei Zoltán: A legfontosabb kérdés (Létformáló válaszok 2020-21-…)




(Ez az írás több áttételen keresztül, világhálós levélben érkezett meg hozzánk. Nem sikerült visszagöngyölődnünk a szerzőig, s a neten is hiába kerestük az eredeti közlés eseteleges nyomát. A mai „járvány-háborús” helyzetről készült elemzést azonban annyira kiválónak és fontosnak ítéltük, hogy a Szilaj Csikós megjelentetés mellett döntöttünk. – a Szerk.)




Könnyű nekünk. Mármint határon túl élőknek, esetünkben a délvidéki magyaroknak. Könnyű, mert a lét kérdéseire a rálátást, a tapasztalatot kétféle berendezkedésből nyerjük. Ráadásul szétszórtan, kis közösségekben nem kell médiából “tájékozódni”, elég, ha szétnézünk és a belátható környezetünkben történteket vesszük számba. Régi bölcsesség: csak a közvetlen tapasztalat a miénk, az vezethet az igazsághoz. Ám jóideje minden házból, minden zsebből, a távolról vezényelt “igazságok” áradata sulykolja láthatatlan valakik véleményét, leszoktatva a jónépet a látás, a tapasztalás és az elmélkedés erőfeszítéséről, a személyes jelen-létről.

Semmi sem az, aminek látszik.

Az uralkodó jelenség a mimikri, amiből az éberebbek számára sok minden kiderül. A bőrünkre menő játszmát talán I. biológiai-média világháborúnak is lehetne nevezni. Amőbaszerű, alaktalan mivoltára illene az ilyen hermafrodita név. Külsőleg alakváltó, nemtelen és kaotikus. Céljai azonban egyértelműek: a világhatalom megszerzése érdekében elszegényesítés, lebontás, tönkretevés, emberirtás. Fő bunkói most a tudomány és a média. Nélküle semmire se mennének, ezért fontos, mikortól veszítik el ezek a fegyverek élüket. Minden harci eszköz elkopik, kicsorbul a használatban, e két újkori kőbalta mostantól kezd elhasználódni, végleg leszerepelni és a semmibe hullani. Legfőbb kivéreztetője az éberség. Ami csak fajsúlyos élet személyes tapasztalatából fakadhat. S ebből kevés van. Valószínű ezért rak újabb és újabb terheket ránk a Teremtő, formázva a túlélő, méltó Embert.

A mostani járvány-háború sok mindent pőrén megmutatott. Leszerepelt az újkori álvallás, a tudománynak nevezett XXI. századi ipar-szolgáltató is. Szolgahada, akik tudósoknak nevezik magukat, megmutatta, milyen messze vannak a valódi tudóktól. Még messzebb a valódi tudománytól, amelynek bölcsesség a neve és évezredek óta figyelmeztet, hogy a Részből nem lehet kikövetkeztetni, kibogarászni az Egészet. A Részben az Egészet csak akkor látjuk meg, ha eleve tudomásuk van az Egészről. Ahhoz pedig kevés a racionalizmus. Most már hétköznapi szinten, mindenki számára bizonyítja, az egymásnak és önmaguknak másnapra ellentmondó „tudósok” siserehada módszerük hiábavalóságát. A média oltárára emelt, „tudományos adatok” ténynek fetisizált, manipulált masszája egyre nevetségesebbé válik. Persze, hogy ebben a pillanatban semmi sem az, aminek látszik. Hiszen amit mutogatnak, az csak a részek tetszőlegesen, önkényes akarattal összedobált halmaza. Más szóval: káosz. Még akkor is, ha előre eltervezett. Oly messze a bölcsességtől, amely a szerves Egész élő televényén láttatja. A tudókat félrelökték. A megoldások anyagelvűek, kaotikusak, fejvesztettek. Persze nem véletlenül, hiszen stratégiai, katonai pontossággal előkészített és végrehajtott káosz ez, célzottan az emberiség gyöngítésének, pusztításának sötét szándékával. A felszínt még bonyolultabbá, azaz átláthatatlanabbá teszi a tervezők, a kivitelezők és a védekezők összegabalyodó hálója.

Nézzük meg picit közelebbről, milyen válaszokat adtunk most, amikor járványháborúval ismét kivettettünk a langyosvízben leledzésből és kényszerítő erővel ismét megnyílt a lét – amikor a halál szele fokozottabban érintette az emberiséget.

Könnyű nekünk – írtam föntebb, hozzátéve, hogy –, nem kell a médiából „tanulnunk”, elég, ha szétnézünk és a belátható környezetünkben történteket számba vesszük – azaz tapasztalatból okulunk. Ám többségében már a kis közösségek sem teszik ezt. A délvidéki magyarok sem. Hagyjuk megvezettetni magunkat, nem hiszünk a saját szemünknek. Igazodási pont itt s mindenhol javarészt az volt, amit a bankárok által fizetett laboratóriumokból széttrombitált a bankárok által fizetett média. Ami aljas módon az egyik legelemibb emberi érzésre, a félelemre épített.

Vegyük számba a félelemmel kapcsolatos ismertebb mondásokat:


Halálra rémült. 
Félelmében azt se tudta fiú-e vagy lány.
A félelem megeszi a lelkeket.
A félelem rossz tanácsadó.
A félelem eszét vette.
A félelemtől nem látja a napot.

Az általam I. biológiai-média világháborúnak nevezett történések első felvonásában a tömeges életmód-válaszok legnagyobbrészt a félelemből fakadtak és a fönti mondásokat igazolták. Vegyünk párat sorra:

  • A régi életmód megszűnésével az emberhez méltóbb életmódváltás lehetősége; (nem tettük egyszerűbbé, szervesebbé, önellátóbbá, természetesebbé, egészségesebbé életünket, pont ellenkezőleg, még passzívabbak, zártabbak és mesterkéltebbek lettünk, mert a járványszervezők azt sugallták, ez a módja a túlélésnek és a kényelemhez való visszatérésnek).

  • Lelki erősödéshez a belső nyugalom és elmélyülés, a vele összefüggő testi erőnléthez a gyalogos, kétkezi, erőfeszítést igénylő életmód fokozása, valamint a kevesebb kényelem gyakorlása kellett volna; (nem vagy alig tettük, villogó dobozokra meredünk, dobozban száguldunk, helyben ülünk, gombnyomásra dolgozunk, készételt rendelünk, nyugtatók vegyszerével kábulunk).

  • A járvány legfontosabb védvonalát jelentő immunrendszernek nevezett ön-védelem területén (a normális anyagi dimenziók mellett) lelki oldalról a lenyugvás, a lelkiekben való elmerülés, a feltétlen hitben való megerősödés, amely a félelem feletti uralmat is jelenti, de a testi harmóniaszerzés alapja is; (nem tettük, ostoba módon leginkább a kutyapóráznak nevezett gépek /mobil, számítógép/ hipnózisába merültünk, valamint vegyszerekbe és arcunkat takaró rongyikákba kapaszkodtunk).

  • Most lett volna mód kilépni az intézmények mesterkélt, elidegenítő világából és visszatérni a közvetlen élethez. Leginkább az oktatásban és a kultúrában, a szoba, az udvar, az utca, a természet intimebb köreiben; (nem tettük, a gyerekeket elmagányosítottuk, naphosszat a doboz elé ültettük, arcfedéssel félelemhez szoktattuk, sugárzó képernyőkkel fárasztottuk, a művészetben pedig a többség bezárkózott és a számítógép dobozába bújva mutogatta árnyképét. A zenében pl., nagyon kevés kivétellel, a lelki érintést és a közvetlen erőt adó házimuzsika különféle bensőséges formái helyett folyamatosan a számítógép konzervdobozában ágáltak.)

Régi bölcsesség, hogy nincs rosszabb, mintha az élet súlytalanná válik. A gondolat folytatása, hogy súlyt végső soron a földi végesség ad, a másik part vagy kapu: a halál. Noha az emberi élet medre a születés és halál két nagy átlépő kapuja, partja közt van, régóta él öncsaló módon a fehér civilizáció embere, régóta nem hajlandó a halál másik partját, kapuját figyelembe venni. Ami nélkül parttalan lesz minden, az élet maga is súlytalan. Ősrégi tapasztalat az is, hogy a halál közelében megnyílik a lét: minden súlyt kap, valós lesz. Háborúban, járványban, elemi csapásokban kikerülhetetlenül. Ilyenkor az élet egyértelmű válaszokat kér. Minden embertől, de akiknek a közösségben feladatuk, azaz hivatásuk van, nagyobb felelősséggel tartoznak. Ezért fájó a művészek, papok, tanárok…. többségének hozzáállása. Itt kell szóvá tennem, hogy bármilyen vészt, parancsot vagy igát nyög is a külvilág, a szellem, a lélek és a test megóvásához kötődő hivatások művelői nem bújhatnak el. Ahogy kolera alatt is a papjukkal imádkozó kis közösségekben volt a legkevesebb áldozat; ahogy az éjjeli imákkal vagy titkos tanításokkal erősített táborlakók lettek a leginkább túlélők; miként a bujdosó művészek személyesen, a lélek közvetlen érintésével erősítették, szőtték kis közösségüket – minden korban, minden bajban. Csak most alig láttam ennek nyomát. Azon kevesek (papok, művészek, tanárok, orvosok…), akikről tudok, sajnos csak a tisztes kivételekként esnek latba. A példaadó fölmutatás kegyelméből közösségünk alig részesült. Pedig lehetséges volt még kisközösségi méretekben is: X városban a kórus a tiltás ellenére végig működött (megbetegedés nélkül); Y városban rendszeres zártkörű koncerteket tartottak nyílt arccal (megbetegedés nélkül); V városban a jógások mindvégig megtartották csoportos gyakorlataikat (megbetegedés nélkül); Z városban a zárlat alatt egy családi kamarazenekar folyamatosan végigjárta a szomszédokat kis házikoncerteket adva... stb. – fölmutatva a normalitás példáit. Most, amikor nagyon kellett volna, sajnos még kevesebb valódi érintést kaptak a vacogó lelkek. A szellem, a lélek és a test megóvásához kötődők távolságtartását nem indokolhatja semmiféle életveszély. Hiszen ezért élnek, ez a hivatásuk. Amíg nincs nagy baj, mindenki a közösségért tett munkájára hivatkozik, hogy aztán többségük az első próbatétel elől elmeneküljön. Láttuk ezt a jugoszláv háborúban is. Most sem igazolható, hogy a művész, a pap, a tanár… magába forduló elzárkózással, az esetleges áldozatot nem vállalva, a legfontosabb pillanatokban a számítógép dobozába bújjon a közössége elől. Esetünkben az életet jelentő – netán életmentő –, közvetlen (valódi) személyesség feladása igazából a hivatás elárulása. És ez alól az sem ment föl, hogy intézményesített korunkban minden jót az intézmények ellenében kell cselekedni. A szív mindent fölülíró, belső parancsa szerint. De ehhez az kell, hogy a szív válasza a legfőbb kérdésre egyértelmű legyen. Amit nyilvánosan föl sem tettünk.

A legnagyobb bajnak tartom, hogy nyilvánosan nem mondtuk ki a legfőbb kérdést: van-e fontosabb a puszta élettől, illetve a halál mindenáron való elkerülésétől? Más szóval: mi a méltó élet? Ami több, mint a halál, amiért érdemes meghalni. Vagy megfordítva: mi a méltatlan élet, ami már nem lét, hanem maga a földi halál? Szellemtelen, irányt vesztett korunkban ezt most mindenki jobbára csak magára hagyatottan, egyedül dönthette el. Legbévül. A megfoghatatlan eredetű lelki-, szellemi- és életereje által. Az igazoló ész magyarázkodása ebben nemigen segíthetett. A legfontosabb kérdéseknél mindig megtapasztalhatjuk, hogy mily titokzatos lény az ember, milyen mélységek és magasságok közt vergődik lelke, szelleme. Érdekes volt látni, hogy a választ erre a kérdésre, életvitel szintjén, szinte pillanatok alatt megszülte mindenki, saját belső lényének állapota szerint. Útmutatásért csak megélt tapasztalatunkra vagy az emberiség legnagyobb szellemi teljesítményeire és a szent könyvekre támaszkodhattunk. A szellemi alapállás és a belőle fakadó vallások egyirányúak: a pőre élettől (azaz a haláltól is) fontosabb az élet méltósága, minősége. A méltó életet biztosító élet fölöttit – vagy egyszerűbben: az élet feladatát – a vallások persze különbözőképpen hangsúlyozzák. A kereszténység válasza számunkra, hogy a Teremtő szeretetéből fakadó üdv (szolgálat a Teremtés továbbéltetésében), és az ebből fakadó áldozat az, ami több a pőre élettől. Lemondani az én elsőségéről és szolgálni azt, ami több, mint mi, amitől méltó lesz az élet, amiért értelme volt megszületni és értelme lesz a halál kapuján való átlépésnek is. Nem szóban, elvben, hanem tettben, példamutatással. Nem véletlen, hogy akik az élet méltóságáért hajlandóak áldozatra, kevésbé félnek a haláltól, mint a méltatlan élettől. A félelemmel való küzdés mélyén mindig az élő hit kérdése áll.

Ahol a hit élő és erősebb, ott nem a félelem, hanem a lelkierő győz (a „puszta” életösztön rejtélyes válasza is több figyelmet érdemelne), és magától értetődően alakulnak ki valódi kis közösségek, a bújdosó lét hagyományos formái. Néha éppen a kora keresztények katakombás életmódjához hasonlatosan. Ilyenkor rejtekezve, de tovább él a normalitás, méltatlan körülmények közt is őrzi a méltó élet csíráit. Amiből most csak mutatóba van példa, ezért összességében mélyebbre süllyedtünk. A megmaradás küzdelme még drámaibb lesz, hiszen még a kevesek egyszerűbb, hétköznapi erőfeszítései, változásai sem tartottak ki egy évig. (Hányan maradtak meg pl. a kenyérsütésnél, befőzésnél, a kertjüknél, sétájuknál…?) Könnyűnek találtattunk. Piheként sodor bennünket a virtuális műszél. Ellenpontként pedig megkapjuk a még nagyobb terhek feladathalmazát, mindaddig, amíg méltó válaszokat adva, egy újjászülető életmóddal le nem horgonyozhatunk.

A lehúzó félelmet nem sikerült meghaladnunk, a tömeges válaszok a lehető legrosszabbak voltak. Bár a nép – de a tömeg még inkább – mindig követő, a megdöbbentő az volt, hogy az élőhalott helyzetbe terelgetett tömegek valójában önként vették föl ezt a kriptalétet. Valljuk be, a terelgetők konkrét fegyelmezése majdhogynem szimbolikusnak mondható: ezerszerte keményebb büntetés, sőt börtön járt errefelé nemhogy egy családi házakban tartott titkos egyházi óráért vagy egy gépelve terjesztett versért, de egy viccért is, jó 70 évvel ezelőtt. S mégis, akkor többen vállalták. A tömegek önpusztító válaszai a mostani háborúban mintha előrevetítenék a tömegkor végét. Tudom, egy nagyobb távlatból a kozmikus kiválasztódásnak is része mindez, mégis különösen fáj az életösztön és az életerő kopása, erőtlenedése népünk esetében. Holott a mostani helyzetre is alkalmazható a hagyományos magyar minta: a betyárlét és a bujdosó életforma. Lehet, ezt már csak kevesen éljük jelenvalóként, de valódi megoldásnak tartom, ami oly sokszor segítette a magyari szellemiség és létmód túlélését, átmentését – a számunkra méltó életet. Függetlenül attól, hogy idegenek szálltak-e meg minket vagy idegen érdekek domináltak magyarhonban; függetlenül attól, hogy gátlástalan hazudozók irányítanak vagy egy kényszer-mimikri álcái közt vergődő magyar érzelmű vezetés. Ennek ellenére most mégis a kevesebbek vágya volt a méltó élet szabadságába szökni.

Óriási tanulság volt a határ mellől nézve a sokszor zsigeri ösztön-népeknek nevezett balkániak hozzáállása. Egy évvel a járvány kezdete után még a közvélemény-kutatásnak is kénytelen volt bevallania, hogy Szerbiában a lakosságnak több mint két harmada fontosabbnak tartja, hogy összejárjon és normálisan éljen, mint hogy elkapja-e a betegséget. És javarészt ekként is éltek, túl félelmen és sulykolt dogmákon. Láthattuk, hogy az életösztön ilyen tömegméretű válasza ellenében nem tudott és nem is mert a szerb állam nagyobbat lépni. Inkább összekacsintott a néppel.

Miközben hosszú távra tervezett népirtó és lélekölő folyamatok indultak be a fehér civilizációban, de mi továbbra is félelemből és felejtésből szüljük válaszainkat. Élve eltemetnek bennünket, mi pedig a legnagyobb erővel azon vagyunk, hogy mindezt elfedjük és a legfontosabb – a méltó életet jelentő – kérdést megkerüljük. Mindent megteszünk, hogy ne látsszon a lét medrének másik partja, mindenről szó legyen, csak a kényszerítő másik partról ne: a halálról ne beszéljünk, a halált ne vállaljuk. Azaz az életet sem. Az élettől menekülő langyosvízben dagonyázás émelyítő tömegválasza a járvány-háborúban nem is lehetett más, mint a kriptalét. Jól számítottak a tervezők. A haláltól való rettegés eleve megszüli az élőhalott-létet, amire rásegített az, hogy ezt az „életmódot” sulykolták az egész világon. Az önkéntes halált. Úgy félünk a haláltól, hogy már nem is élünk. Hangos trombitaszóval megindokolják nékünk, hogy ez az egyetlen önzetlen létmód, ekként segítünk magunkon s főleg másokon, hogy így adunk életet másoknak, stb. Jólesik elhinni, hogy rettegésünk valójában másokon valót segítség, de józan ésszel belátható mindennek tarthatatlansága. Még fájóbb, hogy a félelem beszűkült észlelése sosem ésszerű, nem racionális, ezért érvekkel nem feloldható. A félelem is hasonlóan rejtélyes és megfoghatatlan területekből táplálkozik, mint pl. az ízlés. Csak kivételes beavatással lehet megfordítani. Kegyelmi helyzet is kell hozzá. Noha a félelmet magát utáljuk, és a félelmet keltőket eltaszítjuk magunktól, a félelemben élővel együttérzünk. De a félelmet legyőzni mindenki csak önmaga tudja. És csak a halállal szembenézve lehetséges megküzdeni vele. Újfent és újfent. Ami egész életet és embert kíván. Létezést.

Egy pillanatra ébredjünk itt Hamvas Béla rövid, de lényegbevágó élettervével:


„Mindig először. Mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. Kockázat. Bátorság. A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet."

Nincs illúzióm, hogy bárkit is meg lehet ezen gondolatokkal győzni, ha másként élte, éli meg ezen időszakot, de a számvevés adóssága nem hagyott nyugodni. Mert ez még csak az első év volt. „Megfordulni” minden pillanatban lehet.

Hajrá betyárok, hajrá bujdosók!

Délvidék, 2021. júliusa



 

168 megtekintés

コメント


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page