VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Bocsássatok meg… még Vági Mártonnak is!

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”

(Lk 23,34)

Vági Márton cikke kapcsán újra fellángolt a vita a gyermeknevelés szükségességéről. Az újabb zöld toposz: klímagyilkos gyerekek c. cikkem kapcsán már egyszer foglalkoztam a gondolat abszurditásaival, de úgy gondolom, most már nem eshetünk abba a hibába, hogy felülve egy esetleges újabb provokációnak, beérnénk annyival, hogy lépésről-lépésre megcáfoljuk egy nyilvánvalóan hibás túlélési stratégiát alkalmazó fiatalember polgárpukkasztó próbálkozását. Ha így tennénk, akkor cikke elérné a cikket felhasználók valódi célját. Nem véletlen az sem, hogy a véleményt közlő Azonnali.hu is arra hívja fel a figyelmet, hogy ha vitáznánk ezzel a tartalommal, akkor öntsük el írásainkkal a szerkesztőséget.

Nem hinném, hogy szerző (mint ebben az országban felnevelt fiatal) a szíve mélyén minden gondolattal egyetért, amit ebben a véleménycikkben leírt. A gondolatok egy része inkább a „boomereket” célozza meg, és a fiatalos túlzásokat sem nélkülöző „társadalmi konformizmus elleni támadás módszerét” használja. A cél, hogy az idősebb generáció vegye észre őt (őket), mivel a saját generációjában már nem nagyon találja meg a társakat sem a lázadásához, sem pedig a vitához.

Ha igazi nyugati fiatal lenne, akkor ha minél jobban vitatkoznánk vele, annál jobban akarna majd a véleménycikkben megfogalmazott gondolatokkal azonosulni. Vági Márton azonban itt született, itt szocializálódott. Nem egy „elvetemült gazember”, az „ellenség jól fizetett ügynöke”, nem egy „gyermekgyűlölő sportmenedzser" hanem egy átlagos – s ennek megfelelően értelmes életutat, életcélokat, nagy tanítókat és társakat – kereső magyar fiatal. Ő is a mi kutyánk kölke.

Úgy vélem, hogy aki bármit is sejt a személyiségfejlődés folyamatáról, az tisztában van azzal, hogy nem csak annyi történt, hogy az tézis megszülte az antitéziseket. Az igazi érték a szintézis, s ez végül is mégis Vági Mártonban született meg. Ha volt értelme az elmúlt pár napnak, akkor az a folyamat volt, ami ebben a fiatalban lezajlott. A személyiségfejlődés. Már ha egyáltalán kíváncsiak vagyunk effélékre.

Azt, hogy az Azonnali.hu (minden cikk előtti hivatkozása ellenére) csak a „magyar sajtószabadság és az elnyomó rendszer újabb áldozatát” akarta létrehozni, jól mutatja, hogy nem foglalkozott a Vági Mártonban lezajlott folyamattal. Nem érdekelte, hogy ki is valójában ez a Marci gyerek. Vajon a „nagy nemzeti gondolatok” vagy a „neoliberális értékek” bűvöletében élő tiltakozókat és támogatókat érdekelte-e?

Kodály arra tanított bennünket, hogy olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.


Én azt mondom, olyan kevés fiatalunk van, hogy egyetlen egynek sem engedhetjük el a kezét és hagyhatjuk magára, mert nem az a kérdés, hogy mit mond ma, hanem , hogy mit fog cselekedni a jövőben.

A véleménycikk megírása után Vági Márton ezt írta:


„Bocsánatot (kérek) azoktól, akiket megbántottam. Nem ez volt a célom, de sok esetben rosszul fogalmaztam, és ami még nagyobb hiba, provokatívan… Ezzel a témával nem így kellett volna foglalkozni, bár párbeszédet szerettem volna, de ennek pontosan én voltam a gátja…


Azt is látom, láttam, hogy milyen hihetetlen feszültség van a társadalmon belül, és belátom azt is, hogy én sem azon dolgoztam, hogy ezt enyhítsem, hanem ahogy mások, úgy én is beálltam a pofon adás-kapás végtelen sorozatába. Ez semmiképpen sem szerencsés, egyrészt nem élveztem az elmúlt napokat, a legkevésbé sem az én karakteremnek való ez a szerep.

Így a következő időszakban igyekszem azon dolgozni, hogy az árkokat ne mélyítsük, hanem betemessük azokat. Ezt pedig a saját árkomban kell kezdeni, mielőtt másokra mutogatnék.

Láttam példákat az elmúlt évekből, olyan emberekről, akik gyűlölködve élték le az egész életüket, szakmai munkásságuk kimerült abban, hogy ütötték-verték azokat, akik – szerintük – a másik oldalon voltak, ahelyett, hogy nyitottak volna feléjük. Én nem szeretnék így élni, ebben én semmi élvezetest nem találok, nekem ez nem kell.”

A cikk kapcsán nem a gyermekvállalásról kell beszélnünk, hanem a mai magyar fiatalságról.


Évtizedek óta győzködöm az embereket, hogy értsék meg: minőségi személyiségfejlődés, közösségfejlődés nélkül ez a viszonylag kis lélekszámú nemzet nem tud egészséges lépéseket tenni egy élhető jövőkép felé. Karácsony Sándor szerint nem az a baj, hogy fiatalok lázadnak, mert a valódi személyiség kialakulásának ez a legfontosabb történése. Ez a szükséges gyakorlat. A szülő csak nyugodjon meg, amikor a lázadás bekövetkezett, mert akkor mindent jól csinált. Az az igazi tragédia, amikor ez elmarad.


Az egyik esetben azért nem lázadt fel, mert a nevelés során „elpusztítottuk” a személyiségét, a másik esetben pedig azért nem, mert a fiatal nem tart méltónak bennünket arra, hogy megmérkőzzön velünk.

Itt egy nemzetnevelési folyamatot kellene „lemenedzselni”. A történelem viharai miatt sajnálatosan egyszerre kellene nevelni gyermeket, felnőttet és szépkorút. Karácsony szerint a magyar lélek annyira autonóm, hogy szinte semmilyen nevelő hatás sem képes ezen áttörni. A magyar lélek valójában autodidakta, és csak annyiban engedi be a külső hatásokat, amilyen mértékben a hatni akaró megnyílik előtte és engedi hatni őt is ebben a folyamatban.

Kettészakított (valójában ezer darabra tört) nemzetünkben meg kell találni azokat az embereket, akik értékkülönbségeik dacára mégis fontosnak tartják a másik oldallal való párbeszédet és a nemzeti konszenzus megszületését. A szemben álló felek azon rétege, amelyet ténylegesen csak a hatalom érdekel, mindent meg fog tenni azért, hogy a nemzeti közösséget ténylegesen összekapcsolható személyek (a valóságos centrum) mindkét fél számára elfogadhatatlan szélsőségnek tűnjenek.


Hadd idézzek néhány nagyon fontos gondolatot Karácsony Sándortól:

„...a magyar nemzet fogalma nem tény, hanem törekvés. Nincs már ma is meglévő magyar nemzet, csupán kollektív lélekben, földrajzi és történelmi egységben és a politikai egység célgondolatában adottságok vannak, melyek nemzetté nevelhetők. Másodszor de nem másodsorban:


ez a nemzetté nevelés tömegnevelésként el sem képzelhető; egyedül megvalósítható formája az egyének jellemekké formálódásán keresztül az igazi személyiségek számának lassú szaporodása.”

„...A magyar nemzetnevelés eredménye a magyar kultúra, amely nem egyéb, mint a művelt magyar emberek, értékes magyar művek és a célszerű magyar szervezetek organikus egysége...”

„A népnevelés feladata tehát nem az, hogy a népet akár egyeseiben, akár egészében kiemeljük a maga reális és egyedüli életformájából, hanem hogy a maga kategóriájában emeljük fel...”

„Vannak magyar végletek, amelyek ennek a nemzetnevelő munkának már a puszta meglétükkel ellene szegülnek. Egyik ilyen lelki magatartás a nemzeti irrealitás, természetellenes, lázbeteg álomlátás, az élet valóságos tényeinek csodaváró tagadása. A másik ennek ellentéte lapos mindennapiságunk földhöz tapadó realizmusa, amelyet tévesen neveznek józanságnak. Harmadik közlelki aberráció a magyarság és európaiság kapcsolatának végletes értelmezése akár mint dacos turanizmus, akár fordítva, mint elragadtatásban vonagló Európaimádat.”

A nemzeti közösség alakításának mindannyian elemei vagyunk. A történelem fent említett sajátosságai miatt egy fiatal felnőtt is csak formálódó anyaga ennek a folyamatnak. Nem bebetonozott vélemény, hanem lehetőség.


Ma a fiataljainknak azt próbálják elhitetni („Fogadd el, aki vagy!”), hogy „készen” vannak és tökéletesek. Én azt mondom, hogy fogadják el azt, akik lehetnének.

De mi történik a fiatalokkal valójában?

Váriné Szilágyi Ibolya szociológus óvatosságra int bennünket a mai magyar fiatalok lázadásaival kapcsolatban.

.„Az ifjúságról gyakran elhangzik, hogy született lázadók. Ez igaz is, ám a minősítést illetően nem árt az óvatosság. Lázadás látszata állhat fenn akkor is, ha egyszerűen csak nem tud eligazodni a kétséges és nem egyértelmű szabályok dzsungelében.”

Szabó János szociológus szerint az új generáció legfontosabb jellemzője az apátia. „Borzasztó, hogy egy egész generáció apatikussá vált. Persze nem egyik napról a másikra, s az okok is összetettek, ám elgondolkodtató, hogy ők lesznek a jövő meghatározó felnőttje, méghozzá ezzel a gondolatvilággal…”

Erre játszanak a közösségeket felszámolni akaró erők. Az ifjúság beszabályozásával tudják uralni a jövőt.


Kadarkúti öregek azt mondták nekem húsz éve, hogy a Teremtő pontosan tudja, hogy mit rontottak el az emberek a világban, és a gyerekekben le is küldi a megoldásokat.

A fiatalság „valódi” lázadásának megfelelő szabályozásával ténylegesen le lehet állítani ezt az évezredek óta tartó folyamatot.

A szakemberek csendes generációnak nevezik a mai fiatalokat. Sokak szerint nem is alakult ki valódi nemzedék belőlük. Egyik legfőbb jellemzőjük a lázadás hiánya, alkalmazkodnak a fennálló rendszerhez, különösebb kritika nélkül elfogadják a fősodratú közvetítők értékrendjét. A fiatalok inkább elfordulnak a politikától, s arra sem méltatják, hogy hangosan vagy nagyobb tömegben véleményt nyilvánítsanak róla. De esetükben nem a félelem a motiváló ok, mint a középgenerációnál. Nem szerveznek csoportokat, nem lépnek be szervezetekbe, a politikai értékválasztásukat a semlegességre törekvés és a kimaradás jellemzi.

A hazánkban aktívnak tűnő fiatal szervezeteket általában külföldi pénzzel, ideológiával és szakembergárdával látták el. Nincs természetes véleményalkotás. Az itt dolgozók is csak alkalmazkodni, beépülni akarnak valamibe.


Itt már szó sincs arról, hogy a garázsban együtt zenélő fiatalok eredetiségükkel meghódítják a világot, hanem hagyják, hogy „szakemberek" megtervezzék a külsejüket, a zenéjüket és a gondolataikat.

A fiatalok bizalma a demokratikus intézmények iránt megroppant. A bizalom az intézményekről a technológiára szállt. Bíznak a technológiában, de vajon ez a bizalom meddig terjedhet, elveheti-e a későbbi életüket meghatározó döntéseik lényegét?

A fiatalok többsége identitásproblémákkal küzd, nehezen képes egyensúlyban tartani életét, kevéssé ismerik saját családjuk sorsát, történetét, és az ország múltjával sincsenek teljesen tisztában. A rendszerváltás óta eltelt évek során alapvetően deficites politikai szocializációs mechanizmusok épültek ki. Úgy tűnik, hogy már a Kádár-korszakban is elégtelenül működő szocializációs folyamatok az elmúlt három évtized egyre romló működést mutatnak. A felnövő ifjúság mintakövető, nem aktív alakítója a történéseknek, hanem passzív elszenvedője, és többnyire azzal lázad, hogy a lázadása nem valóságos.

A generációs ciklusok elméletének kidolgozói azt várták, hogy a kétezres években jön egy új csendes generáció, de Magyarországon ez a rendszerváltozás miatt hamarabb érkezett meg. Az elméleti megközelítést igazolják az empirikus kutatási eredmények is, a 2012-es és a 2016-os adatok egyaránt arról tanúskodnak, hogy azokban a szocializációs közegekben – a családban, az iskolában és a szabadidő tereiben –, ahol a fiatalok idejüket töltik, a csendesség látszik jellemzőnek. (Silent Generation.) A megfogalmazás szándékos, pont arra utal, hogy a lázadás hiánya jellemző vagy a lázadás kevésbé látványos módon történik.

Vági Márton lázadásának terepe (a kortársaihoz hasonló módon) a digitális világ, ezért is nehéz neki megtalálni a generációk közötti kommunikáció kulcsát. A nagyvilág eseményeit figyelve azt gondolnánk, hogy a mai fiatalok hagyományos módon, a fizikai terekben is lázadnak, hiszen a klímamozgalom kifejezetten a fiatalokat vitte ki az utcára, és az Egyesült Államokban napjainkban zajló tüntetésekben is főszerepet vállalnak a fiatalok.


Mindez azonban csalóka képet mutat.


A történelemben nem nagyon találunk olyan eseményeket, amikor a fősodratú média vagy a világ leggazdagabb emberei viszik utcára az embereket. A mai fiatalok számára a fizikai valóságban bekövetkezett tett is csak akkor ér valamit, amikor annak eseményei a digitális térben is visszaigazolást nyernek. Hős is csak a digitális világban lehetsz. Ha ennek a világnak a szabályait pedig határozott elképzeléseket követő algoritmusok határozzák meg, akkor nem csoda, hogy a fiatalok önképe mindenképpen ehhez a társadalom hagyományos folyamataitól függetlenül létrejövő, párhuzamos érték-, erkölcs- és jogrendszerhez viszonyul. (Valódi demokráciában ez elfogadhatatlan lenne.)

Vági Márton a fiatalok azon szűk részéhez tartozik, amely akarja a hangját hallatni, és egyben képes is rá. A mai fiataloknak vannak jól működő kezdeményezései, de ezek elszigeteltek, sok esetben egy-egy személy aktivitásának köszönhetőek. Ez a helyzet arra kell késztessen bennünket, hogy hagyjunk fel a túlzó álmokkal. Nem veszíthetünk el egyetlen fiatalt sem. Vági Mártonnak is meg kell tudni bocsátani, és időt kell szánni a formálódására. Olyan kevesen vagyunk, és a korosztály száma és jellege miatt olyannyira kicsi a jövőt formálni képes, alkalmas humán erőforrásunk, hogy senkiről se mondhatunk le.

A nemzeti identitás kialakításában a leghangsúlyosabb szerepet a család tölti be, ám a posztkommunista országokban a formális szocializáció nem vagy csupán rossz hatásfokkal képes ellátni funkcióját. Hazánkban a nem formális szocializáció tehát kiemelkedőbb szerephez jut. A fiatalok erre a hatásra különösen fogékonynak mutatkoznak, hiszen ők életkoruknál és társadalmi státusuknál fogva a tapasztalatszerzés és az identitásformálódás időszakában vannak. Mire támaszkodhat ez a nem formális szocializáció?

A magyar fiatalok elsődlegesen az őszinteséget tartják a legfontosabb értéknek, amely védekezés az őszintétlen világgal szemben. Ez továbbra is fennáll, ugyanakkor mégsem beszélhetünk arról, hogy ezek a korosztályok ezt az energiát felhasználva egységes generációvá szerveződnének. Ebben kell számukra segítséget nyújtanunk.

Az egységes generáció létrejöttének három feltétele van. Egyrészt szükséges egy meghatározó, erőteljes gyermekkori vagy kamaszkori társadalmi élmény (az ANTIFA és a BLM mégsem ’56). Másrészt kell, hogy a szülők elleni lázadás valamilyen módon világnézeti formát öltsön (ugyanúgy eszik a fősodratú médiát, mint ők) . Harmadrészt pedig kell lennie egy közös, megszemélyesíthető ellenségképnek (az ellenzék ezért sugallja kreált Orbán-képét).


Szabó Andrea szerint a felsőoktatásban tanulók nem fordulnak szembe a szüleik értékpreferenciáival, csupán kihasználják, kiaknázzák a társadalom által biztosított kereteket. A fiatalok legtöbbször a kivonulás és tiltakozás módszerét használják véleményük kifejezésére. Kivonulásnak tekinthetjük azt a magatartásmódot, amikor egy terméket nem fogyasztunk többé, vagy egy másik termékre állunk át. Gyakorlati megvalósulása lehet egy állam elhagyása vagy egyszerűbb esetekben egy pártból való kilépés.


A kivonulás opciója gyakorlati megvalósulása a magyar fiatalok esetében manapság több módon zajlik. Van, aki egy elhagyott tanyában látja a megoldást. Vannak, akik úgy gondolják, hogy itthon már nincs lehetőség a céljaik megvalósítására, ezért elmennek külföldre munkát vállalni, egzisztenciát felépíteni. Odakint aztán sokszor nehéz szembesülni azzal, hogy az idehaza megtapasztalt jelenségek világfolyamatok következményei. Az „itthon maradóknak” eljátszott szerepből ennek ellenére nem akarnak kilépni, s ez továbbra is azt bizonyítja, hogy sokkal mélyebb a kötődésük az országhoz, mint amit hangoztatnak.


Az itthon maradók közül sokan csak arra összpontosítanak, hogy jövedelmüket fogyasztási cikkekre és szórakozásra költsék. A fogyasztással kötik le az energiáikat és elterelik figyelmüket arról a tényről, hogy nemzedéküket passzivitásra ítélték. A magyar fiatalok esetében arról van szó, hogy nem kilépnek a szervezett, politikai társadalomból, hanem lényegében eltűnnek a politikai társadalom számára, hiszen soha nem voltak szervezett, integrált, civil, valamint politikai szervezeti háló részesei.

Elő kell segítenünk, hogy ez a nemzedék megtalálja magát, saját utat keressen és ne mások „politikai gyorséttermében” fogyasszon, hanem megtanulja megfőzni a szája ízének leginkább megfelelő „szellemi ételeket”.

Láttam én már karón varjút!”

Ahhoz, hogy Vági Márton még tovább változzon és egy évtized múlva boldog családapaként őszintén beszélhessen tíz évvel korábbi önmagáról, az kell, hogy be legyen vonva egy valóságos párbeszédbe, amely formálhatná őt és nemzedékét. A véleménycikk valójában segélykiáltásnak tűnik. Megijedt önmagától és arra vár, hogy valaki (ez valószínűleg egy belevaló hölgy lesz) győzze meg arról. hogy rosszul gondolkodik. Ezt azonban fennhéjázó elutasítással, kioktatással nem fogjuk elérni, csak őszinteséggel.

Bárki, aki kételkedik abban, hogy a Teremtő akarata bármely magyar fiatalban utat találhat magának, annak az általam sokat emlegetett Karácsony Sándor szavaival üzenek:

”...sem erőszakoskodásra, sem pesszimizmusra nincs szükségünk, tehát okunk sincs. Ezen a földön, ebben a sorsközösségben csak magyar élet lehetséges, ha pedig a mi magunk magyarsága telítődnék a kívánatosnál nagyobb mértékben idegen elemmel, legfeljebb elfog bennünket a csömör, s megint megúsztuk egy kis szenvedéssel...”


Forrás: