BOLDOG VOLT ITT… (Deli Mihály szabadverses története)
- dombi52
- nov. 19.
- 6 perc olvasás
…Erdősék nehéz szegénységben éltek
Öt gyermeket hoztak a világra, négy fiút
s egy lányt: Imolát
Őt tizennyolc éves korában férjhez adták
Fegyelmezett, szerelem nélküli életet élt
Egyetlen gyermeket szült, Teréznek hívták
A kislány kitűnt okosságával, és a szerencse is hozzászegődött
Tanult, törekedett
egy jóérzésű, ügyes mérnökember vette feleségül
Amikor a politikai helyzet engedte
építőipari céget alapítottak
A vállalkozás prosperált, de nem ragadta el őket a telhetetlenség
Nagy bánatukra, nem született gyermekük
noha orvosilag semmi probléma nem mutatkozott
Hosszú, gyötrelmes küzdelmek után
Teréznek negyvenkét évesen sikerült teherbe esnie
Boldognak keresztelték a kisfiút
És nomen est omen (lelkileg, fizikailag, anyagilag)
minden adott volt a boldogságához
A fiúcska a féltő gondoskodások közepette
ígéretes fiatalemberré cseperedett
Szülei visszafogottságát szem előtt tartva
szellemi energiáit mozgósítva készült a felnőtt életre, s a cég vezetésére
A cégérük is hirdette, ami a családból sugárzott:
„Boldog ház” – meleg fénye világított irodaházuk homlokzatán
Irigyeik nem voltak
Hűséges és új üzletfeleikből bizalom és megelégedettség áradt feléjük
A hihetetlen tragédia érthetetlenül csapott le rájuk:
Boldog huszonhat éves korában
kínlódóan rövid hetek alatt, leukémiában meghalt
A szülők összeroppantak
Nem tudták sem elfogadni, sem feldolgozni a méltánytalan tényt
Eladták a céget, visszavonultak, elszótlanodtak, elkomorodtak
vallásosságukba menekültek
Összetartozásuk hármasságának szakadása
(hiába teltek az évhosszú hónapok)
gyógyíthatatlannak bizonyult
A pap, aki a fiút eltemette
és a család közeli ismerősévé vált
mindent megpróbált, hogy kiemelje őket fájdalmas apátiájukból
Nem bírták feldolgozni veszteségüket
Fásult letörtséggel ültek esténként a templom oldalhajójában
Gyertyát gyújtottak, egymásba karolva imádkoztak
Értelmüket morzsolva próbáltak választ kapni veszteségükre
Egy este a pap, miután kikísérte őket a templomból
és belülről bezárta az ajtót
a félhomályban egy férfit látott az oldalhajóban térdelni
A padokat megkerülve, csodálkozva lépett az oldalhajóba
Nem ismerte személyesen a fiút
de a fényképek alapján rögtön rájött: Boldog az!
Erősen megdobbant a szíve, elfúlva szólt:
– Te vagy az?
A fiú szelíden felé fordult és bólintott
Valóságos volt, de nem „anyagszerű”, „sűrű”, inkább légies
A pap hosszan hallgatott, majd azt mondta:
– Mit szeretnél? Miért vagy itt?
A fiú halkan, határozottan beszélt
– Segíts
– …Hogyan?
– Nekik nem jelenhetek meg, de csak ők engedhetnek el
Rád bízom, győzd meg őket, szabadíts meg tőlük
– Már mindent megpróbáltam az elmúlt években
– Nem várhatom meg a halálukat, nem bírom ki addig
– Nocsak, ekkora bilincs a szeretet?
– Pap kérdezhet ilyet?
– Voltak már életemben különleges lelki élményeim, de ilyen még nem
– Talán segítek pusztán azzal, hogy itt vagyok
– Elmondhatom, hogy találkoztunk?
– Te tudod. Puhatold ki
– Miért nem mutathatod meg magad nekik?
– Utasítás
– Ki utasít? Az Isten?
– Nem értheted
– Vedd úgy, hogy „kollégák” vagyunk…
– Butaság, de értem a viccet
– Na, jó, bocsánat
– Az túl könnyű lenne, ha megjelennék nekik. El kell engedniük
az a megoldás. Az a feladatuk
– Értem. …És te már elengedted őket?
– Nem, de rajtuk múlik az elválásunk
– És ha nem sikerül?
– Az szenvedés. És nekem a nagyobb
– Igyekszem segíteni. Rajtatok…
– Köszönöm
– Hogy miért haltál meg ilyen fiatalon, meg sem kérdezem
Hitem válasza erre az, hogy ’elfogadom’
– Igen, mélyülj el ebben, maradj hűséges és elkötelezett
– Ezt most úgy mondod, mintha…
– Miért, lázíthatnálak?!
– Nem, de provokálsz
– Ugyan! Most elcsaltalak a határig, de nincs tovább
– Nem bánthatsz, ne félj
– Rendben. Te maradsz, én meg búcsúzom
– Találkozunk még?
– Nem. Nem kell
– Hát szervusz
– Szervusz
A fiú köddé vált
A pap leereszkedett a padra, lehajtotta fejét és remegett
Másnap este Teréz egyedül jelent meg a templomban
Záráskor a pap az oldalhajóban mellé lépett, leült, átölelte
Teréz szomorúan ránézett, összehúzta szemöldökét
Nem értette, hogy a pap miért mosolyog, szinte nevet
– Terézke! Ugye megbízik bennem?
– Igen, miért kérdezi?
– Valami fontosat szeretnék mondani
– Mit?
– Boldogról van szó…
– Tessék?!
– A fiáról, Boldogról
– Mit akar mondani?
– Tegnap találkoztam vele
– Vele? Hol?!
– Itt, itt, ahol most ülünk
– Ne bolondozzon velem!
– Nem hisz nekem
– Hogy hinnék?! Mit akar?! Már mindennel próbálkozott
De hiába, nem múlik a fájdalom
– Terézke! Mikor tegnap este kikísértem magukat a templomból
és bezártam az ajtót, és mentem a sekrestye felé, Boldog itt ült
ahol most maga. Nem megfoghatóan, de valóságosan
Rögtön megismertem a fényképek alapján
Nem ijedtem meg, de jócskán meglepődtem
Kérdeztem, hogy kerül ide, mit keres itt
És magam is megdöbbentem, hogy ilyen hülyeséget kérdezek!
Elbeszélgettünk. …Látom, nem akar hinni nekem.
– Vigasztal, mint mindig. De csak fájdalmat okoz
– Terézke! Boldog azt mondta…
– Miért nem nekem mondja?!
– Mert nem mondhatja! Mert ő már ott van, maga meg itt, mert ember
– És maga?! Magának mondhatja?!
– Nem akarom elviccelni, de én valahogy ’kolléga’ vagyok. Érti?
– Nem vagyok benne biztos
– Na, mindegy, azért elmondom, mit mondott Boldog
Azt mondta, hogy fél lábbal már a Mennyei Túlvilágon lenne
de maguk visszatartják ezzel a gyönyörű-fájdalmas szeretetükkel
Ami nem is lenne baj
hiszen tudjuk, hogy a szeretet az ember legnagyobb kincse
csakhogy a Mennyei Túlvilágon
még a szeretetnél is nagyobb kegyelem öleli az embert:
maga az isteni közelség vonzása
Azt kérte, engedjék őt el, azért, hogyha arra kerül a sor
hogy maguk is közelíteni fognak a Mennyei Atyához
már Boldog teljes pompájában várhassa magukat
Ennél egyszerűbben nem tolmácsolhatom szavait
– Köszönöm a furcsa vigasztalását
– Ez nem vigasztalás, a kérését közvetítettem
– Rendben
– Terézke! Tudom, hogy ez most nagyon misztikusnak és
meseszerűnek hangzott
Nem is akarja elhinni
De mi van, ha igazam van
ha tegnap este tényleg beszéltem Boldoggal
és ezt kérte, hogy engedjék el
mert a dolog visszafordíthatatlan és menni kell előre
Ő is a maga útján, és maguk is, Terézke, őutána!
Eddig minden nehéz volt, fájdalmas, gyötrelmes
de mától fordítás van!
Engedjék el Boldogot! Ez lesz az igazi szeretet!
– Könnyű mondani
– Visszatérni már úgysem tud, de ha kötik, akkor se itt, se ott. Ezt elhiszi?
– Jaj, el, el… Istenem! De hogy győzhetném meg erről az apját?
– Sikerülni fog. Egy finom, határozott mozdulat az egész
Már megértek rá
(a pap verse, még aznap este)
„Nincs kérdés / válasz
sem / csak felhatalmazás
Mikor a lélek
árnyékot vet, a fényben
fordulni, s elégni kell”
Másnap délelőtt Terézke férje egyedül jelent meg a templomban
Bekopogott a sekrestyébe, belépett
Keresztet vetett, körülnézett
– Egyedül van? – kérdezte a paptól
– Egyedül – bólintott szelíd grimasszal a pap
Leültek
– Hogy úgy mondjam, én egy egyszerű, racionális ember vagyok –
kezdte a férfi
…Noha vallásos
s így a racionalitás a misztikummal
feszült, mégis kibékítő kölcsönhatásban lakozik bennem
A tegnap-tegnapelőtt történtek azonban megbolygattak
Veheti ezt amolyan gyónásnak
Nem mintha nem fogadnám el Boldog halálát
és a Teremtő egyelőre érthetetlen ítéletét
no meg azt a reánk rótt feladatot
hogy jelöletlen ideig fájni, szenvedni kell
de a kérdés mélyebben van:
feleségem és az én közös bűnünkön
vétkünkön, mulasztásunkon túl –
abban a hármunkat összefűző feszültségben
hogy gyötrelmünk feladása megegyezik Boldog megszabadulásával
Erre mindenki azt mondhatná
hogy igen, mosolyogjunk bánatunkban
és Boldog így röppenhet a Mennyországba…
De számomra e józan-racionális hozzáállás
nem ilyen egyszerű képlet
És nem találom a megoldást, pedig fogyaszt ez a kín
Ön, Atyám, azt mondja, Boldog halála visszafordíthatatlan
s ez az Isten szava, ezt kell értelmeznünk, megértenünk
emberi tettre fordítanunk, azaz ’bánatosan mosolyognunk’
Mégis, lelkünk mélyére ásva
nem találunk olyan mulasztásokat
amiért ekkora büntetés járna
Holott lennie kell valami nagy bűnnek
amiért ezt mérte ránk az Isten
Amíg nem találtuk meg, elléphetünk-e?
Ez a kikerülhetetlen, nagy kérdés
Boldog fiacskánk erről nem szólt, igaz?
A pap hallgatott
Majd halkan ezt mondta:
– Én, saját hatáskörömben, feloldozlak
Amennyit tudok, leveszek válladról, vállatokról
Azon túl, mintegy letérdelek előttetek
és a Teremtő Isten előtt
Minden ember szent
Nem kísérlek tovább, ez a Ti utatok
A hármótok útja
Itt, a templomon át vezet
Mindig nyitva az ajtó, – befelé, kifelé…
Kezet fogtak, keresztet vetettek
S némileg, mégis, de... elmosolyodtak
