szilajcsiko
- 2021. szept. 11.

Búcsú Toldi Miklóstól – Eltemettetett 2021. szeptember 9-én, születésnapján

Toldi Miklós – szobrász, grafikus (1952-2021)

1993. március 14-én a Konrád György vezette „Demokratikus Charta” nagygyűlést tartott a Március 15-e téren. A rendezvényen megjelent egy szendvicsember. Pontosabban egy fiatalember, nyakában két felirattal. Az első felirat Konrád is „csak” Csurka, a második felirat, Haraszti így nem lesz Petőfi. Először a tömeg elkezdte inzultálni, majd a megérkező rendőrök megpróbálták elzavarni. Ezután civilruhás BM-esek szaggatták szét a két feliratot, miközben majdnem megfojtották emberünket. Egy fedett Zsiguliba gyömöszölték és elszállították a helyszínről. Rabosítás után, éjfélkor elengedték, majd a Szalay utcai Rendőrkapitányságon garázdálkodásért megbüntették. Azóta a Demokratikus Charta megszűnt létezni, vagyis nem élte túl az eseményeket. Toroczkay Csaba fotói jól illusztrálják az esetet. Nagyon sok fotó készült az akcióról, szinte bejárták a sajtó teljes spektrumát, csak a nevét hallgatták el Toldi Miklósnak. Pedig a fura figura közismert ember. (Performance rabosítás előtt, EQUUS. TOLDI MIKLÓS DIGITÁLIS KOLLÁZSAI ÉS TEKNŐI. Budapest, 2019., Alapfy Kft.)

Deli Mihály: Gyászbeszéd

Temetése a születésnapján,

2021. szeptember 9-én, Farkasréten

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Minden ember egy csodálatraméltó, összehasonlíthatatlan lélek, de most hangsúlyosan egy olyan ember hamvait helyezzük örök nyugalomra, aki egész életében azért küzdött, hogy saját magára hasonlítson: végletesen és végzetesen azonos legyen önmagával. Szinte ezzel a tudattal lépett a földre. Születésétől a haláláig verekedett azzal a világgal, amely erőszakosan és fondorlatosan akarta formálni önazonosságát. Hősiesen harcolt, viaskodott, hogy megvédje magát, az igazát, azzal együtt a mások igazát, mi több: a tiszta igazságot. A becsület ideáját. Minden erejét és szellemi képességét erre összpontosította. Nomen est omen, a neve is erre kötelezte. Hadban járta élete első évtizedeit.

Úgy húsz évvel ezelőtt kért meg e búcsúztatóra. Már túl volt az aktív közéleti csatározásain, akkor kezdte teknő-szobrait tervezni, lobogott benne az élet. Pontosan tudta, hogy rátalált arra a szimbolikus tárgyra, mintegy hídra, amely viharos múltját, tusakodó életét összeköti az Örökkévalósággal. Egy végső nagy lendületet vett. Minden teknője ablakként nyílt a világra, gyötrelmes precizitással rendezgette és építette bölcsőnyi koporsóját. Mindegyikben szenvedély és felismerés feszül-mozgolódik-nyugszik. Munkáiban a gazdag Mindenség eszenciája tükröződik.

Gyűlölte a sunyi, meghunyászkodó, gonosz és hamis embereket. Persze, mi sem szeretjük ezeket, de ő meg sem tűrte maga körül. A tisztesség és az igazság kérlelhetetlen mérlegével ítélt az emberekről. Saját apja sem volt kivétel. Engesztelhetetlen ketrecharcos volt. Rúgott, harapott, magát sem kímélve szenvedélyesen vitatkozott, az igazságért szó szerint tűzbe ment volna. A nagy politikai átalakulások egy reménytelenül hazug pillanatában megállt, és azt mondta: „– Ha volna értelme, ha ezzel figyelmeztetésül helyre tudnám billenteni a dolgokat, én akár fel is gyújtanám magam. De hogy egy kupac korom legyek a semmiért, na, azt azért nem!”

Megérett benne a finom kín, amikor felmérve erejét és adottságait, indulatait szellemivé kellett alakítania. A sorsszerű alkalom spirituális volt: hívás a megmerítkezésre, a megtisztulásra és az elemelkedésre; szembesülni a megharcolt, megvert múlttal, az eltakaríthatatlan csatatérrel, és nyakába venni a világ bűneit-nemességeit, önmaga gyötrelmeit. Pont ez a művészet katartikus szépsége, néha öldöklő figyelmeztetése, máskor izgató ölelése.

A teknőkbe helyezett emlékek, mitológiai jelek, a hétköznapok dolgai mintegy átmosva-átértelmezve-kibontva, játékos mélységükkel és filozófiájukkal őrt állnak életünk és az öröklét határán. Amilyen fegyelmezetlen és lázadó katona volt a ráerőltetett diktatúrában, olyan intenzitással igyekezett helyrebillenteni jelenünk romló világát, a szép és igaz életet

Műveinek minden szegletében parázslik az igazságérzet, a szeretetéhség és a tudásvágy magocskájából nyíló harmónia, vívódó életének bölcs párlata. Gondolataiért keményen és következetesen megdolgozott. Minden motívumért, a kifejezés tisztaságáért elment a falig, a végletekig.

Két lábbal állt a földön, a napi hírekkel pörölt, örökké háborgott, veszekedett, indulatosan érvelt, nyakasan védte igazát, elszántan kardozott. Nem szeretett egyedül lenni, vitatkozni szeretett, olvasmányait, tapasztalatait ütköztetni, találkozni, ismerkedni. Fekete ruháiban, mint egy holló, a lelkünk vállára telepedett, belénk karmolt, meglegyintett, szárnyalt körülöttünk, de mindig visszatért. Hűséges barát volt. Szeretettel szurkált és csiklandozott. Nemigen simult, inkább ölelt. Indulatai lassan megnemesedtek, elméje csillogott, érzékenysége és lényeglátása elkápráztatott. Mélyről indult, magasba jutott. Amikor ültünk a konyhában és beszélgettünk, a háttérben mindig klasszikus zene szólt. Amikor Liliről, vagy Gergőről kérdeztem, mindig elérzékenyült. Amikor lázasan csapongó beszélgetéseink, vitáink közben megakasztottam, és azt mondtam: „– Na, most már beszéljünk a lényegről!”, – mosolyogva felfortyant: „– Nem arról beszélünk?!” „– Hát nem, a lényegről beszéljünk, az Istenről!” – Erre halkan és szelíden azt mondta: „– Nincs mit beszélni Róla, egyelőre megfoghatatlan, de úgyis mindig itt van!”

Mert mindig, és egyre inkább ott volt, velünk és közöttünk. Ahogy mindannyian örökre együtt vagyunk a teknőiben is. Sürgölődő életünk kivételes pillanataiban, ajándékként egymásba akadtunk. Egy csoda volt ez az ember! Kikerülhetetlen társ, felelős apa és építő barát. Kérlelhetetlen szembesítő. Inspiráló volt vele lenni. – Egy elnémult kő maradt a szívünkben.

Sorsát a teknőkben önmaga fölé emelte. Teljesítette feladatát. – Ég veled, Miklós. Még találkozunk kell!