Czigány Edit: A tervezhetetlen, bizonytalan jövő. És akkor mi van…?

Roland Paulsen, svéd kutató könyve: „Mi van, ha….? A szorongás kora” – arról az élethosszig tartó aggodalomról, mentális kérődzésről szól, hogy a többi emberhez milyen a viszonyunk: „Meggyógyul? Megbocsát? Szeret? Nem szeret?”

A társadalomkutató egy WHO-jelentésre hivatkozva állítja, hogy a mentális egészséget társadalmilag teremtjük meg. Hiánya vagy megléte mindenekelőtt társadalmi mutató.

Nem a veszély ijeszt, hanem a veszélyről szóló gondolataink. Aggodalmunkat gondosan tápláljuk.

Régen minden jobb volt?

Nomád eleink nemigen tervezhettek hosszabb időre: nem műveltek földet, nem raktároztak terményt.

Alig volt hierarchia, a jelenlét viszont erős, társas alapokra épült. Ahogy haladunk előre a történelemben, annál több dolgunk van és lesz mentális stabilitásunk megőrzésével, hogy ne kapjunk idegösszeroppanást.

Pár száz éve elkezdtük életünk nagy részében az okok és okozatok összefüggéseit kutatni.

Ahogy telt az idő, az ember egyre többet gondolt arra, ami nincs. És minél többet gondolt rá, annál kevésbé vette észre azt, ami van.

Ma minden választásunkat meg kell indokolni racionálisan. Olyan bonyolultakat is, hogy egyedül, párkapcsolatban, nagycsaládban, a megfelelő partner oldalán szeretnék-e élni.

Megjelent életünkben a mobiltelefon, amelynek a memóriája hétmilliószor nagyobb, és százezerszer nagyobb a processzor-teljesítménye, mint a Holdra szálló Apollo 11 számítógépéé volt.

A Jövő, amin most aggódunk, a technológia és a társadalom terméke. Paulsen felhívja a figyelmet, hogy a 60-as évek diáklázadásai a nyugati világban arról szóltak, hogy a lázadók nem akartak a szüleiktől rájuk hagyományozott társadalmi struktúrákban élni.

Nem akarták a szüleik jól szervezett életét élni, a munka és a családi kötelezettségek közt felőrlődni.

Ma meg a – gyakran önzéssel és nárcizmussal vádolt – fiatalok attól félnek, hogy a szüleik rendezett, szervezett élete elérhetetlen számukra.

A rendelkezésre álló statisztikák alapján, az amerikai 18 évesek most feleannyi alkoholt isznak, mint az 1970-es évek közepén, másfelől pedig 2012-2015 között 50 %-kal nőtt a depresszió.

Egy GALLUP felmérésre hivatkozik a kutató, amely alapján minél nagyobb az egy főre eső GDP, annál kevesebben válaszolják azt, hogy az életnek van valami célja.

Ez nem jelenti azt, hogy a magasabb GDP értelmetlenné teszi az életet, csak azt, hogy az áruk és szolgáltatások dömpingje nem oldja meg a problémát.

És mi oldja meg?

Nincs varázsmondat.

Paulsen megemlíti Steven C. Hayes amerikai pszichológus gondolatát, amely szerint az elfogadás segíthet a szorongás kezelésében. Nem azt mondja, hogy törődjünk bele a világ állapotába, csak azt, hogy fogadjuk el az érzéseinket, gondolatainkat, amelyek olyanok, amilyenek.

Ha abbahagyjuk a szorongás elleni harcot, ezzel csökkentjük a szorongást is.

„A bölcsesség nem a vélemények és a tények megjegyzése, hanem a tudatlanság felismerése.” (Szókratész)

A lelki betegség helyett a helyzetet diagnosztizáljuk problémának. Világunk nemcsak győztesekre és vesztesekre van felosztva.