Czigány Edit: Az egyedüllét értéke

A társadalom mereven ragaszkodik ítélkezéseihez, leegyszerűsített világképpel dolgozik. Köztudott, hogy egyedül lenni rossz, párban lenni jó. A pszichológia szerint is mostanáig a házasság védőfaktor volt.

Csak az utóbbi években kapott egyre több figyelmet, miszerint egy házasság is lehet bántalmazó, és ehhez képest az egyedüllét egészségesebb.

A felszínes közéletben házasnak lenni, akár fojtogató rendszerben is még mindig kívánatosabb. Az egyedüllét a magány mocsaraként tűnik fel. Pedig egy kapcsolatban is meg lehet élni a magányt, sőt kiszolgáltatottabban.

Bella DePaulo amerikai szociálpszichológus kutatásai kimondják, hogy magasabb a pszichés jóllétük sok esetben azoknak, akik egyedül élnek.

Ha szerető, egyenrangú a kapcsolat, akkor magas pszichológiai jólléttel jár, azonban ha elnyomó a viszony, súlyosan destruktív is lehet.

Az egyedüllét fogalmát újra kell definiálni. Számos esetben jótékony, fejlesztő, szükségszerű a továbblépéshez akár egy későbbi kapcsolatba.

Ugyanakkor félelmetes, mert a társadalom szemében fogyatékosság, amit védeni, magyarázni, indokolni kell.

Szakítás után az egyén mélységes nihilbe tud zuhanni, ez olyan szorongató, hogy tagadni akarja, és itt jön képbe a menekülés alkoholba, munkába, kábítószerbe, csak ne érezzük a magányt.

Ezen érzések tudatosítása, megélése jelentené a felnőtté válást, az autonómiát, a létezés szabadságát.

Senki nem mutatta, tanította meg, hogy hogyan bánjunk szeretettel magunkkal, hogyan fogadjuk el gyengeségünket.

Ennek tanulására nyújt lehetőséget az egyedüllét. Mivel ezt nem tanuljuk meg, folyton másokat kifosztó, vagy másokat kiszolgáló kapcsolatokat létesítettünk.

Ahhoz, hogy képessé váljunk kilépni a régi kapcsolati sémából, elengedhetetlen az önmagunkkal töltött idő. Hogy a veszteségérzet megszűnjön, hajlamosak vagyunk beleugrani valamibe, amire rávetítjük a feldolgozatlan dolgokat, és újabb csalódásban találjuk magunkat. A menekülésben még ott az aktív, lüktető seb, vagy mesterséges kómában tartott fájdalom.

Ha megismerkedünk önmagunkkal, az önszeretet korábban meg nem tapasztalt rétegeit ismerhetjük meg, ami lehetővé teszi a jobb minőségű kapcsolódást másokhoz is.

Életünk első felében főleg sablonokat követünk családi, társadalmi elvárásokkal, amelyek életünk második felében a krízisekkel együtt bedőlnek. Kétségbe esünk, megijedünk, menekülünk, és ugyanazt ismételjük.

Az egyedüllét tanulása önmagában is érték, szerethetővé teszi az önmagunkkal töltött időt. Új párkapcsolatot hozhat, és nagyobb esélyünk van igazabb kapcsolódásra.

Tudjuk, érezzük, mire van szükségünk, és mi mit tudunk nyújtani, hol vannak a védendő határaink.

Azzal szemben is védettebbé válunk, hogy a társadalom mit sulykol. Stabil belső mutatóra teszünk szert. Megtanulunk kapcsolódni a bennünk élő gyermek szomorúságához, és ez elhozza a belső szabadságot, és megajándékoz az önmagát elfogadó felnőtt védelmével.