Czigány Edit: Az ember az egyetlen abnormális állat a Földön

Rajta kívül minden állat tökéletesen normális. Olyan szinten nincs tudatában önmagának, cselekedeteinek, hogy azokat a mondatokat sem tudja felügyelni, amelyek elhagyják a száját.

Igaz lehet a mondás, hogy a magyar ember a legpanaszkodóbb az egész világon? Van még más nemzet is, amely ennyit nyavalyogna?

Eljutottunk arra a szintre, ahol elveszítettük a józan eszünket. Lusták és tehetetlenek vagyunk. Azt szeretnénk, ha mindenütt lenne egy gomb, amelyet ha megnyomunk, máris teljesül a kívánságunk.

A lényeg, hogy egy tapodtat se kelljen megtenni a megoldandó feladatért. Korunk embere türelmetlen, lelketlen, ha tehetné, minden szívfájdalom nélkül a másik torkának esne.

Jön a kifogás, hogy „mit várhatunk ebben a rohanó, feszültséggel teli világban?”.

Ki rohan és kiből árad a feszültség? Sokszor halljuk, hogy: „Szállj magadba!” Képesek voltunk-e valaha, hogy kívülről szemléljük magunkat?

Emlékszünk, amikor még nem volt mobiltelefon?

Vettük a fáradságot, felemeltük a fenekünket, és elintéztük, amit kellett. Ma mit teszünk? Bepötyögünk egy számot a telefonba, és ha nem kapunk azonnali megoldást, ordítunk, mint a fábaszorult féreg.

A halálos ágyunkon is sietni akarunk? Vagy kérleljük az életet, hogy várjon még egy kicsit?

Nem létezik a figyelmesség, türelem, szeretet, kedvesség, jóindulat, tisztelet. Rosszabbak vagyunk, mint az ősember volt. Ők legalább megosztották a zsákmányt.

Kevés ember ismeri, tiszteli a természetet, és köszön reggel a napnak, amikor elhúzza a függönyt. Megköszönjük, hogy kaptunk még egy napot?

A természet sokak szerint veszélyes, mert megtanítja az embert az életre, az egyszerűségre, a tiszteletre és a szeretetre. A természet melegsége helyett kaptunk gombokat és érzelemmentes látszatvilágot.

A gyerekek nem tanulnak meg önállóan játszani, mert nincs képzeletviláguk, nem hallanak érdekes történeteket a régi öregekről, rokonokról. Lelkileg kiüresednek, és tökéletesen bele fognak illeni a robotvilágba.

Mindezek ellenére van választásunk, eldönthetjük, hogy mi magunk mit akarunk képviselni. Kikhez akarunk tartozni. Nem kell megváltani sem a világot, sem az embereket. Mi legyünk tisztába azzal, hogy merre akarunk haladni.

Ha otrombán és tiszteletlenül bánnak velünk, van lehetőség megfigyelni saját magunkat és a másik felet. Ha nem kívánjuk vele játszani őrjöngésében az ő játszmáját, tudnunk kell, hogy az az energia a másik ember világa, hallgassuk csendben, békességben. Maradjunk kívül, semlegesek, és legyünk nézők a moziban. Megállapíthatjuk, milyen szánalmas filmet láttunk, és a szereplő is csapnivaló volt.

Csak a szeretet táncában vegyünk részt; ha a szeretet jön felénk, csatlakozzunk, ha pedig a harag, legyünk csupán nézők.

Tapasztalataink valóságát kell néznünk, hogy más szavait ismételgetjük-e, mint egy papagáj, vagy állításaink forrása a saját tapasztalat.

Nem emberek előtt kell számot adnunk, hanem az egész univerzum, és annak irányítója előtt.