Czigány Edit: „Csak úgy lehet együtt lenni, ha adunk egymásnak.” Terka néni naplójából
Terka néni, azaz Zia, barátnőm unoka-nagynénje.
1916-ban született egy Heves megyei kis faluban, birtokos parasztcsalád egyetlen leánygyermekeként, négy fiú mellett.
Szorgalmas, tehetséges kislány volt, a királyi tanfelügyelő is felfigyelt Ziára. Beíratták Egerbe az angol-kisasszonyokhoz, és tanítónő lett belőle.
A nagy gazdasági válság tombolt éppen, szegények voltak az emberek.
A faluja tanító nénije volt 1948-ig, az iskolák államosításáig.
Csatlakozott a „Kalász” mozgalomhoz, amely a fiatal lányok keresztény értékek szerinti nevelését célozta meg. A vezetőképzőt Egerben szervezték, ott tanulta meg a népi hímzés összes fajtáját, a népi táncot, és sok más hasznos dolgot.
1943. jan. 14-én nevezték ki hivatalosan. Egyházi kinevezés volt, ünnepi szokásként az oltár előtt térdelve mondta ki a fogadalmat, hogy „Istent, hazát, falut, szülőt tisztelő jóembereket nevelek”.
Javában tartott a háború. Jó iskola volt a tanya. „Hálát adok a Jóistennek, hogy a háború megtanított lemondani, nem sírni.”
1948, a „fordulat éve” (= a Kommunista hatalomátvétel) után is minden nap járt misére. A vallásgyakorlás ekkor már veszélyes volt.
„Katolikus keresztény magyar ember akartam maradni.”
Megfigyelés alatt állt, feljelentették.
1953. nov. 4-én letartóztatják. Három nagy Csajkával (orosz autómárka) mennek ki hozzá az ÁVÓ-sok, házkutatás.
Megtalálják „a fegyvert”.
(Bevett szokás volt, hogy a bűnjelet az ÁVÓ rejtette el a „bűnös lakásán”.)
Egerbe, majd Pestre viszik a Fő utcába. Kihallgatások tömege.
Az volt a legfontosabb számára, hogy nehogy olyat mondjon, amivel másokat bajba keverhet.
A papot és a hittanórákat akarták mindenáron gyanúba keverni a kérdéseikkel.
Nem a politikai foglyokkal, hanem köztörvényesekkel zárják össze.
Végül Kalocsára kerül a női börtönbe, szervezkedés vádjával 7 évet kap!
A fegyőröknek gúnynevet (álnevet) adtak, így azok nem tudták, hogy kiről beszélgetnek. Humor és irodalmi olvasmányok ihlették a neveket, jókat derültek rajta.
Volt, amikor a nagy zárkában negyvenen voltak. Akadt néha olyan is, aki nem értette, hogy mi a közösség. Nem értette, hogy könnyebbé, vagy nehezebbé tehetjük egymás életét. De mindig kialakult egy nagyobb társaság olyanokból, akik mindig egymás mellett álltak.
„Istennek hála, nem vettük észre, hogy karácsony van. Ez kegyelem volt, kiestünk az időből. Ez mentett meg bennünket.
Kerestük, hogy a másiknak mit adhatunk. Egy parányi angin anyagból (=vászontípus), az egyik ráírta, hogy Zia, és kihímezte, arra madzagot tett könyvjelzőnek. Ezt csinálta névnapomra, vagy karácsonyra. A semmiből is tudtunk adni.”
„A börtön nekem nagy iskola volt. Megtanultuk egymástól, hogy mi az, hogy a semmiből adni.
Judit (a szomszéd községbeli orvos szintén rab lányának) névnapjára 6 darab kekszből tortát csináltam. A csajkába cukrot tettem, a csajkát a vaságy lábára, a lapáton meg vattából tüzet, és lett karamell. Azt a karamellt tettem bele a tortába vajjal kikeverve.
A szerint kerestél, ahány százalékot teljesítettél a munkában. Csak 30, 60, 90 forintért vehettél valamit. Megvettem a cigarettát és odaadtam azoknak, akik majd megőrültek a hiányától.
Hál’ Istennek a varrást nagyon jól megtanultam, és 130 %-ot teljesítettem, így több pénzért vásárolhattam. Azokat a társaimat segítettem, akik csak 30 forintot kaptak, mert nem tudtak dolgozni.
Voltak »kedvenceim«, az apácák. Pl. szegény Kern Margit – a »Jézus Szíve Népleányok« főnöknője, neki mindig vettem valamit, mert nem is tudott mindent megenni a szánalmas kosztból.
Mikor elment mellettem, elkezdett énekelni, mert tudták, hogy szeretem a népdalokat: »Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra…« Ő nem tudott mást adni, mint ezt az éneket. Szelíd, bájos szépség volt, szép fekete szemekkel.”
1956 Kalocsán, a női börtönben érte. Sok apácával hozta össze ott is az Úristen kegyelme.
„Mondtuk a Rózsafűzért az ágyon, és tudtuk, melyik tizedet ki fogja mondani, a többi felelt rá.
Egyszer az egyik, aki az ablaknál volt, bocsánatot kért, hogy mondania muszáj valamit: Mintha azt kiabálnák az utcán, hogy ki az oroszokkal!”
„Mikor megtudtuk, hogy mi van, sírtunk az örömtől, de csak Mindenszentekkor engedtek ki bennünket. Akkor is rabomobillal vittek bennünket Dunaföldvárig, ott kiraktak bennünket, majd egy ételszállító autóbusszal felvergődtünk Pestre a Kilián laktanyáig. Ott egy egyetemista állított le egy teherautót és üvöltött a sofőrrel, hogy »Tudja, hogy ezek a szerencsétlenek éveket ültek börtönben?«”
Füzesabonyból hazagyalogolt 6 km-t. Nemzetőr fogadta, aki az ölében vitte a faluban, és végig ordította, hogy hazajött a tanító nénink!
Meghalt az édesanyja, eltemette, újra börtönbe kerül, mert személyi igazolvány akart csináltatni, amije nem volt addig, így a markukba szaladt. Egerbe került újra börtönbe, egy fegyőr kérdezte: Miért nem disszidált?
Végül szabadulásakor egy apáca szerzett állást, szobát. Rajkné sokat segített sokaknak, neki is.
Takarítónői állást kapott az Iparművészeti múzeumban, ahol megtanult kerámiázni.
Fiatalokat tanított, átadta nekik a tudást és azt, hogy: „Csak úgy lehet együtt lenni, ha adunk egymásnak!”
