Czigány Edit: Férfi erényöv is létezett?

Az 1300-as években a poéta és zeneszerző Guillaume de Machault forró szerelmi levelezést folytatott egy igen előkelő, jól ismert hölggyel, Navarrai Ágnes grófnővel. Erről két híres levél maradt az utókorra. Szerepel benne egy ládika, amelyet erényövnek véltek, mások szerint csupán egy metaforáról lehet szó. A hölgy ezt írta a költőnek: „Drágám, el ne veszítsd a ládikóm kulcsát, mert ha elvész, soha többé gyönyörűségem nem lesz az életben..” Így válaszolt a zeneszerző: „Ami a kulcsot illeti, azét a ládikóét, melyben a dús, édes, bűbájos gyönyörök rejtőznek, nyugodt lehetsz, hogy Isten segedelmével gondosan meg fogom őrizni…”

Napjaink tudósai szerint az erényövvel kapcsolatos történetek rólunk szólnak, hogy miként képzeljük el a középkor és a reneszánsz szerelmi kultúráját.

Miért nem találunk pl. Boccaccio vagy Villon műveiben erényövre vonatkozó utalásokat? Valószínűleg a történetek egyike sem a keresztes lovagok korában keletkezett, még ha némelyik róluk szól is. Az 1500-as évek itáliai novelláiban már gyakori téma volt.

A leghíresebb közülük minden bizonnyal Girolamo Morlini 1520-ban megjelent írásai lehettek, mert ezek annyira obszcének voltak, hogy legfelsőbb rendeletre hóhér égette el a kézre került példányokat.

Voltaire 1724-ben megénekelte a témát, egy egész költői elbeszélést szentelve az erényövnek. Az eszköz csak az 1500-as években jelenik meg az elbeszélésekben, de már ezer évvel korábbról is találunk tudósításokat. I. Gergely pápa a kolostori élethez javasolta a viselésüket. A 6. században Albinus, híres angol teológus az erényes élet biztosítékának nevezte az eszközt a 700-as években.

Clairvauxi Szent Bernát 1140 körül, a botrányos életvitelt folytató papokat ostorozva követelte, hogy lámpásokkal felövezett lágyékkal és égő mécsesekkel a kezükben vonuljanak ki, az Atya dicsőségére ragyogjon a tisztaság öve.

Száz évvel később Nicolaus Gorranus, domonkos rendi prédikátor intette az apácákat.

Később, még a felvilágosodás korában született első enciklopédiákban is szerepelt. A tudományos munkák azt is megállapították, hogy az erényöv használata Itáliából terjedt Spanyolországba, majd francia és német földre, de évszázadok óta használják Ázsiától Afrikáig.

Érdekes hogy egyes vélemények szerint a korai írásokban csak szimbólumként szerepel, átvitt értelemben használták.

Felmerül azonban a kérdés, hogy amennyiben nem létezett ilyen eszköz, akkor miért írtak róla térben és időben távoli szerzők olyan sokan? És minek lehetett mégis a szimbóluma?

Az erényöv egyik példányának leírása 1750-ből maradt fenn egy olyan bírósági per anyagából, amelynek célja éppen az erényövek betiltása volt. A szöveg egy keskeny, tangaszerű övet mutat be, átszőve és beszegve sárgaréz huzalokkal, elől pedig lakattal lezárva. Csak egy kis rést hagyott szabadon a természetes szükségletek elvégzése céljából, de ez a rés is körül volt tüskézve, úgy, hogy kívülről megközelíthetetlen legyen.

A legrégebbi erényöv, amely a keresztes háborúk idején készülhetett, a párizsi Musée de Cluny intézményében tekinthető meg. A különböző múzeumokban más rendszerű öveket is találhatunk, de leggyakoribb a derékszíjszerű övre szerelt egyszerű zárószerkezet, például ilyet őriznek nálunk a Nemzeti Múzeumban is.

A 16. században szerte Európában ismerték annak a firenzei kereskedőnek a történetét, aki Párizsban erényöveket árult. Szép forgalmat bonyolított, mígnem egyik ügyfelének felesége rátapintott a kényelmetlen szerkezet gyenge pontjára, s egy lakatossal álkulcsot készíttetett. A lakatos egyúttal fel is szarvazta a férjet. Az esetnek híre ment, mégsem a mesterembert vonták felelősségre, hanem a kereskedőt kergették el a városból.

Napjainkra az erényöv leginkább szexuális játékszerként működik, és az efféle termékeket forgalmazó boltokban lehet beszerezni. Féltékeny természetű férfiak vásárolhatnak kedveseik számára kívül selyem, belül műanyag borítású, láncokkal felszerelt hűségbiztosító fehérneműt.

Sőt a féltékeny hölgyek is beszerezhetnek párjuknak különböző méretekben és anyagból készült férfierényöveket is. Ez sem új találmány, valószínűleg a felvilágosodás korának leleménye. Legalábbis egy, az 1700-as évekből származó tudósítás szerint, párizsi arisztokrata dámák ilyenekkel biztosították szeretőik hűségét. A kulcsot maguknál tartották, s a lakat csupán a randevúk alkalmával nyílt meg, hogy utána ismét bezáruljon.