Czigány Edit: Illúziók fogságában – avagy egy csalódás története

Magyarország. Vidék. Kis falu. Parasztház. Vágyaim netovábbja.

Húszévi keresgélés, rátalálás, tatarozás, komfortosítás, birtokbavétel, eufória, buja gyönyör.

Ó, mennyire vágytam a vidék, a becsületes emberek, a tisztaság, az egyszerűség, a jóhiszeműség, az egyértelműség, a közösség, a haza szirupos, naiv, belém nevelt mintáinak megtapasztalására.

Vidéki vagyok, voltam. Kisvárosokban nőttem fel. Még az egyetemet is vidéken végeztem, Debrecenben.

Onnan menekültem a fővárosba. Azt hittem, hogy az akkor általam megvetett kisszerűséget hátrahagyva, belemerülhetek a nagybetűs, elegáns ÉLETBE.

Kulturálisan valóban nagy volt a különbség.

A pezsgés, nyüzsgés, színvonal, színház, hangverseny, kiskocsmák, barátok, az intellektuális „világmegváltás”, a „másként gondolkozás” – hogy is lehetne egyformán gondolkozni? – éveit a hatalom agresszív ellenőrzése tette még izgalmasabbá.

Józanodás.

Később józanodik az ember, meg a világ is változik. Erodálódott a politikai rendszer, hanyatlott arrogáns vehemenciája, sok mindent engedni kényszerült, mígnem összeomlott. Magától. Nincs győztes. Önmagát győzte le. Kellemes volt, mert nem folyt vér. Meg a legszebb öröm a káröröm.

Csakhogy „A halott indián a jó indián” – vallotta „a szabadságszerető” Amerika.

Korai volt a káröröm. Az életben hagyott „indiánok” – a rendszer rafinált túlélői – a politikai hatalomból átmenekültek a gazdasági hatalomba. Potom pénzekért – ami csak nekik volt– felvásárolták (privatizálták) az annak idején ugyancsak általuk „kommunizált” (= elvett) tulajdonokat, és kapitalistaként újból pozíciókba kerültek. Párttitkárok helyett gyárigazgatók, bankárok lettek.

A régi erkölcstelenség összeomlott, az új erkölcstelenség bedőlt Nyugatról. A szabadosság, a törvénytelenség lépett a vágyott szabadság helyébe. Még jobban elzüllöttek az iparosok, szolgáltatók.

Teljes lett a káosz, már senki sem tudta, mit akar. A csöbörből átültek a vödörbe.

Visszataszító lett az élet a fővárosban, tönkretették a kultúrát, nem voltak már kellemes kisvendéglők, színházak, éttermek, kiskereskedők. Az emberi léptékek elsorvadtak. Csak a giga-méretű bevásárlóközpontok, multik lettek és maradtak.

Ígéretes kezdet, mély csalódás.

„Minden baj ott kezdődik, hogy az ember elindul otthonról.” (Pascal)

Húszévi keresgélés, reménykedés után megvalósul az álom.

Első nyár. Kis döccenők, hibák. Vonzó jövő. Káprázat. Végül is lakható a kis nyaraló.

Második nyár.

Ébresztő. Kijózanodás.

Felhámlott a tavalyi beton. Csőtörés a vadonatúj vízvezetékben. Repedezik az új mennyezet. Beázik a terasz. Nem nyílik a nagykapu. Összetört, beszakadt a járda egy sóderszállításkor. Kidőlt az új kerítés egyik fele. Bedöglött az új fűnyíró. Bedöglött az új búvárszivattyú.

Az olcsón megvásárolt, elhanyagolt házat természetesen fel kellett újítani, hogy élvezhető legyen az álom.

Az eladó tulajdonosok felajánlották, hogy drága szakember, iparos helyett ők – a család férfitagjai – olcsóbban helyreállítják a házat.

Árajánlatot kértem tőlük, a megfelelő átalakítások költségeiről.

A részösszegek nagyobbak voltak, mint az egész ház vételára!

Mivel a fővárosban is én intéztem – mint közös képviselő – kis társasházunkban a lakásfelújítási ügyeket, tudtam az árakat.

Természetesen nem őket választottam, szakemberekhez fordultam, kiderült, hogy jóval olcsóbban meg lehet oldani a felújítást. A ravasz ötlet az volt, hogy habár csak olcsón lehetett eladni a házat a zsákfalu helyzete miatt, úgy gondolták a tulajok, visszaszerzik a veszteséget a javításokon a hozzá nem értő, „fővárosi” asszonytól.

Jó alkalom kínálkozott a viszony megszakításához, mikor az építkezés alatt a nem használt kertet a rendelkezésükre bocsájtottam, és az éves földadót még velük fizettettem volna meg (volt vagy 300 Ft – amíg Pesten egy kis albérlet havi díja 30.000 Ft volt.); mivel azonban panaszkodtak emiatt, megszüntettem a bérletszerűséget.

Harmónia kompromisszumokkal.

Az rendben van, hogy a szép, tiszta, összkomfortos fővárosi lakás helyett itt a tél folyamán bepiszkolódott, pókhálós lakást kellett kitakarítani. De egyetlen éjszaka alatt a pókok visszaköltöztek a lakás minden részébe.

A legyek és szúnyogok ellen az ajtóra szerelt függönyökkel védekeztem. Ámbár az országos lerongyolódás „üdvös” eredményeként már nem tartottak állatokat a faluban – így a légy is kevesebb volt. A szúnyogállomány viszont a nagy, zöld terület miatt tetemes.

A kerti munkák során az eddig elhanyagolt dzsumbujban csigák tömege hűsölt. A gyomirtás során megzavart és megsértődött bögölyök akkorát csíptek, hogy a hetekig tartó viszketést és az égő, fájdalmas duzzanatokat alig lehetett csillapítani.

Arról nem beszélve, hogy majdnem belehaltam egy méhcsípésbe, amikor a gyomlálástól kimerülten lehanyatlottam a nyugágyba, és figyelmetlenül belekortyoltam a pohár sörbe. A pohárban ugyanis egy méhecske italozott gondtalanul. Ha lenyelem, vagy a szájamon belül csíp meg, az ödémás duzzanat elzárja a gégét, és már orron keresztül sem lehet levegőt venni. Fulladásos halál egy kis féreg jóvoltából, nincs szükség szovjet munkatáborra! Hahaha.

Mivel a számon kívül csípett meg, csak az arcom dagadt fel három napra. Némi orvosi segítség – injekció – jóvoltából kihevertem.

Az állandóan növő gazt mindenki irtotta egész nyáron – no meg égette. Vasárnap sem volt kivétel, örökösen kavargott a füst.

A szemben lakó szomszédasszony tyúkot, kacsát, malacot tartott, nemrég még kecskét is vett.

Volt egy hisztériás kutyája, aki órákig tudott sikítva ugatni, amikor a gazdaasszony beszélgetett. Márpedig ő is ordítva beszélgetett a kuncsaftjaival, leginkább cigányokkal. (Gyümölcsöt, tojást, savanyított dolgokat adott el nekik.)

Ha a kutya nem visított, akkor a másik szomszéd libái gágogtak, mert megkergette őket a kiskutya, akit viszont a kisfiú kergetett meg. Az utcán cigánygyerekek civódtak, sivalkodtak, vagy a felnőttek veszekedtek elivott, eldohányzott, utánozhatatlanul mély hangfekvésben.

Akkor miben telt az örömöm, ami majd húsz évig ott tartott?

A mikro-létben, a természetben.

A nemrég ültetett fák szépen növekedtek, nyírfa, hamisciprus, aranytuja, meggyfa, almafa. A nagy erdei fenyő pazarlóan dobálta szerteszét hosszú tobozait. A bordó levelű borbolya bokrok hivalkodóan illegették magukat a japán díszcseresznyefa mellett.

Habos fehércsíkos levelű sombokor guggolt kacéran a fűben. Kúszó borókák terültek fáradtan a gyepre. A kiszedett gyom helyén zsenge fű nőtt, napsugár csillant a fűszálakon. A leanderek ontották bordó és barack-színű virágaikat a teraszon. A tornácon, cserepekben sötétkék és ciklámen színű petúniák fürtjei illatoztak. A kerekeskút mellett levendulák lila fejecskéi rezegtek. Gerle turbékolt a fenyő ágai között, fecskéktől volt szemetes a levegő. A kék óceán-égbolton gyors, fehér jachtok és lassú cirkálók úsztak méltóságteljesen.

Amikor nem füstöltek – örömöm telt a jó levegőben. Amikor nem ugatott a kutya – a csendben. Amikor csend volt – hajnalban a harmatos napkeltében, a napon szárított, mosott ruhában, a madarak repülésében, a fűzfák szőkülésében, a macskák hajnali harmattól hasig vizesen előkerülésében. A jó főzőcskézésben a látogató barátokkal, a nagy szabad egekben.

A LÉT elemi élvezetében – emberi brutalitás híján.

Hallgattam a „tűröcskéket”, ahogy nagyanyám nevezte az őszi tücsökféléket. Ha ezek megszólaltak augusztusban – csendesen megjegyezte: „odavan a nyár”.