Czigány Edit: Törzsfejlődésem technikai civilizálódással

Sokáig idegenkedtem a mobil telefontól.

Egyrészt régóta volt vezetékes telefonom, jól elvoltam vele, nem hiányzott másik.

Másrészt malíciával néztem s hallgattam a megállókban s járműveken telefonálókat, milyen butaságokat beszélnek rajta.

Csupa lényegtelen dolgot, amire nem a telefon lett kitalálva.

„Éppen itt ülök a villamoson, ehhez meg ahhoz a megállóhoz közeledek, ezt ettem reggelire és azt nézem meg este a tévében” – szóval efféle magasröptű helyzetjelentésekkel szórakoztatták egymást.

Ilyen marhaságokra kár mobiltelefont tartani drága pénzért.

Kifejezetten státus-szimbólumként szolgált. El is nevezte a népi humor „bunkofon”-nak!

Nos, ez a zsigeri elutasításom addig tartott, amíg egy szép napon, nyaralásom végeztével nem jött értem a barátnőm autóval, hogy az öt kosárba elosztott macskatársadalommal visszajuttasson bennünket Budapestre.

A kényelmes, nagy, hűvös vályog-parasztház és a hatalmas kert barátnőmet is velünk marasztalta még egy-két napra.

Az indulás napján, vasárnap, mire összekészültünk a lekváros üvegekkel, „levadásztuk”, és bekosaraztuk macskákat, jócskán elment az idő, majdnem dél lett.

A kertben álló autóba bepakoltunk mindent, kigurultunk az utcára. Mikor bezártam a kapukat s a kocsihoz léptem, barátnőm rémülten közölte, hogy nem indul az autó. Le van blokkolva, nem tudja, miért.

„Lecsapott a villám”!

Engem nem fenyegetett különösebb veszély, mert legfeljebb visszapakolunk a házba, iszunk egy konyakot, hívunk szerelőt, és túléltük. Csakhogy a barátnőm osztályvezető volt a munkahelyén, és másnap reggel fontos értekezletre várt egy minisztériumi tisztviselőt.

A macskákat a kocsiban hagytuk a kosarakban. Tényleg ittunk egy konyakot az ijedségre.

És ekkor kapott számomra egy egészen új szereposztást a bunkofon.

Barátnőm felhívta mobilján a Sárga Angyalt, a kocsi-mentő szerelőket. Félóra múlva meg is érkeztek. A szerelő pillanatok alatt kitépte a lopás-gátló szerkezetet, istentelen káromkodás közepette, mondván, hogy erre semmi szükség, mert ha meghibásodik, a tulajt nem engedi elindulni, az autótolvaj ellenben daruval gond nélkül felteszi a kocsit trélerre, így, ahogy van, és a cinkos cimborájához elviszi az autóbontóba. 10 perc alatt szét is van szedve az autó alkatrész-árunak.

Na, beültünk a most már működő autóba, és húztunk fel Pestre.

Soha többé nem tetette vissza barátnőm az ominózus szerkezetet.

Na, ekkor bocsátottam meg a mobilnak.

Azt is becsülni kezdtem, hogy pityegéssel figyelmeztet, ha sms jön, s ha nem hallottam volna meg, kiírja a figyelmeztető jelzést a képernyőre. Ha meg hívtak, akkor emberi hangon beszélgethetünk, de ha nem vettem volna fel, ezt is kiírja.

Vagyis van „kép és hang”.

A GPS is legalább beszél. Elábrándoztam a szép jövőn.

„Az első keresztutcánál fordulj jobbra, a következő saroknál balra, a körforgalomba előre, szemben!

Nem is itt laksz, te barom!”

A számítógépem ellenben szeret nagyokat hallgatni, ott, a sarokban. Nem én vágytam utána, hanem rábeszélődtem – ha nehezen is, hagytam magam meggyőzni. Azóta harcban állunk.

Ha nem nyomozok, mint egy detektív, akkor se kép, se hang, se a levél érkezéséről szóló figyelmeztetés, mint a mobilomon.

Nyílik az olló az egyre fejlettebb technika és az én igényem között.

Fájdalmas.