Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1049.

1049.

A teljesítmény a legtöbb embertől csak középszerűnek mondott

szinten elvárt, sokan össze is keverik napi teendők rendszeres

elvégzésével, de még ilyen munkát is csak hosszú távon szabad

a szokványos emberi megnyilvánulásoktól megkülönböztetni,

hogy a szó értelmét ne lúgozzuk ki, sőt, ne tüntessük el bután.

Mert a teljesítmény szóban mindenképpen benne van a többlet,

ami a többi tevékenységtől, a többi emberétől eltérő, túlhaladja,

persze ritkábban alul is teljesítünk, de a kiemelkedés a lényeg,

és nem az egyhangúság unalmassága miatt, az is fontos, kellhet

mint nyugalom, pihenés, hanem az újdonság továbblépéseként.

Különösen mi magunk vesszük észre, akik létrehozzuk, akik a

célt kitűzzük, milyen nehéz is elérni, megvalósítani, mi benne

a teljesítmény, mennyire fárasztó és micsoda örömmel jár, lát

el, ha teljesült, ha a siker nyilvánvaló, ha már nem kell tovább

kételkednünk, hogy képesek vagyunk-e elérni, mert megtettük.

Ott van aztán a másik mérce, a fogalom azonosítása mindazzal,

amit már mások elértek, de mi még nem, de nagyon szeretnénk,

szükségünk van rá önbecsülésünkhöz, magasabb szinten pedig

olyat célzunk meg, amit még soha senki nem csinált, végzett el,

nem teljesített, ezt mindenki tudja, úgy néznek majd ránk utána.

Úgy, amikor megtettük, mint a tudósokra, feltalálókra és még a

sportolókra, de ne hagyjuk ki a művészeket se, költőket, írókat,

képzőművészeket maradandó alkotásaikkal, a pillanat hőseit se,

színészeket, énekeseket, táncosokat, akik minket egyértelműen

túlszárnyalnak, akik az ő olvasóik, nézőik, befogadóik vagyunk.

Mert még létrejövés pillanatában megszűnő is maradandót hagy

a lelkünkben, későbbi visszahatása ugyan megfoghatatlan, de

azért érezzük, mások lettünk tőle, gazdagabbak, jobb emberek,

ám megdöbbenés letaglózó élvezete éri el a legnagyobb hatást,

ezért ma már sajnos erre kiélezetten folynak a műlétrehozások.

Sajnálatosan, mert rekordok döntögetése nem mindig a valódi

teljesítményt hívja elő, nem annak az elismerése, hanem csak

mellékes jelentőségű statisztikai mutatóé, szolgálva háttérben

gazdagodókat, vonzódásunk vámszedőit hihetetlenségekhez, a

káprázatot embertelenségig fokozva, a művészetet kifacsarva.

És az a bizonyos átlagember mind volt gyerek, s akkor annak,

amit először csinált, azazhogy képes volt megtenni, tapsoltak

a szülei, nagyobb testvérei, más felnőttek, és teljesítménynek

látták, nem természetes fejlődési foknak csupán, örültek neki,

ami mögött aggódó figyelem volt, hogy nem beteg a gyerek.

Aztán a tanulóévek és az ifjúság feladatai mind inkább csak

próbatételek, felkészülési állomások, de azért a teljesítményi

fokozatok már jól mutatják a különböző szintű feladatokra

a majdani alkalmasságot, amit majd a munka világában is

hasznosítani lehet, ahol különbözőségünk marad elsődleges.

Így eljutunk a legmagasabb szintig, amikor ő maga, az, aki

teljesít, határozza meg, milyen irányban, milyen feltétellel

kívánja, fogja elérni azt, amit még soha senki, vagy mi olyat

talál ki és valósít meg, amire eddig még senki nem gondolt,

ami bármilyen meglepő, de működik és aztán előrevivő is.

Manapság már, életünk végefelé azt is mondogatják nekünk,

hogy megöregednünk is nagy teljesítmény volt e világban,

de azért csak olyanoknak állítunk szobrot, avatunk emlék-

táblát, akik ténylegesen nagy teljesítményt hoztak létre, azt

tették, amit a haza megkövetelt s az emberiség boldogítása.