Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1065.

1065.

Spontán-e a szerves műveltség vagy égi

származású, még a kérdést is kevesen

értik, pedig egyszerűen csak a nép szerepét

firtatja önmaga jó kormányzásában.

S bár hivatásos kutatók környékezik

a tárgykört, a lényegre nem mutatnak rá,

hogy háttérben tartani az eredetet

még ma is érdeke minden hatalomnak.

A valódiságról van szó, honnan fakad

minden igazság, mert az érdek szerinti

magyarázat emberség mozzanatára

sehol sem lehet teljes, sőt, hamissá lesz.

Bárhonnan közelítünk részleteihez,

külső lesz az és ráerőltetett módú,

de ha belülről nézzük, magját figyeljük,

terebélyessé növését is meglátjuk.

Közben felmerül persze a borzongtató

gondolat, hogy teremtő társak vagyunk a

megismerésben, de a viszonyunk sosem

alárendelt: megértési önállóság.

És aki eljut bizonyosság fokára,

szeretne eredményt átörökíteni,

hogy egymás vállára állva jussunk ki a

sötétségből, jobban megvilágosodva.

És a sokaság, meg a hosszú idő

úgy meggazdagította emberi tudásunk,

hogy a részesei gondtalanul éltek,

máig hatnak töredék maradványaik.

De a kívülről jött természeti csapás

nemcsak a földi időjárás átka lett,

hanem a lélekben okozott változást,

így a baj eredetében is osztozott.

Eredőjévé vált gonoszság terének,

ehhez igazítva a hatékony eszmét,

minek birtokában megtévesztő mivolt

háttérben maradt, mert virult a befolyás.

Szigorát fordítva érvényesítette,

s az az eljárás lett máig a gyakorlat, 

megsemmisítéses megfélemlítéssel,

nem elkerülése megszervezésével.

Ez azt jelenti, hogy fegyverrel támadtak

embertársaikra elvetemült gazok,

minek a divatja máig acél virág,

de aztán feltámadt igaz ellenerő.

Ám ha erőszakkal nem sikerül győzni,

ördögi furfangnak esünk áldozatul,

mert félrevihető a sokrétű jólét,

rejtett helyre csatornázva-gyűjtve hasznot.

Így a lefölözés összpontosít erőt,

ennek irányítása már nem átlátszó,

hitegetnek, ez a piac láthatatlan

keze, spontán rend, s a valóság egy csoda.

Olyannyira, hogy nem származhatik tőlünk,

gondoskodnak rólunk odafönt az égből,

afelé szolgáljunk és legyünk hálásak,

hogy vagyunk, igen törékeny életúton.

Korábban örök élet ígéretével

csábultunk szenvedéseink közepette,

manapság puszta jövő lett üdvösség

tere, közvetlen utódaink megéljék.

Attól függően, hogy elfogadjuk mindazt,

amit kitalálnak nekünk jótevőink,

akik valahonnan ellátva jósággal,

mintázzák az ember megkívánt alakját.

S ha ott sok ijesztő rémség előfordul,

öncenzúránk rettegteti józan eszünk,

hogy öncélúságunk megbontotta agyunk,

magunk helyett világ sorsával törődjünk.

Megmaradt azonban szívünk dobbanása

olyan közösségre, hol a mosoly szentség,

és a tiszta tekintet éltető forrás,

s érzelmi teljesség az eszmeiségé.