Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1067.

1067.

Önostorozás az, ha egy nép fogyni kezd,

végzetévé válva éri el a sikert,

hogy ugyanúgy éljen csökkent élettérben,

hanyatlásra fordul a jövőhöz mérten.

Hozzá segítené elnyomó hatalom,

ne örvendezzen sok új születésnapon,

sőt, élők is adják fel nemzetiségük,

eme más világhoz idomuljon létük.

De ez igen erőltetett hozzáállás,

lelki ételünkre öntött hamis mártás,

mert minden ember igen szilárd épület,

alapunk kemény hit magunkban, nem üreg.

Nem dől össze világ, ha nagy a változás

termelt javainkból kiké lakmározás,

az se zavarjon, ha szomszéd másként beszél,

közös kár, ha viharrá válik szembeszél.

Amennyire kiterjed a teljesítmény,

akkorára duzzad ország-felépítmény,

álságosan ezt nem lehet megnövelni,

vérvalóság fala fogja visszaverni.

Ideig-óráig győz le távolságot

szagolni messziről szállított virágot,

de majd közbejönnek valós nehézségek,

előbb hervadtan jön, majd ide se érhet.

És jobb kiszolgáltatottan megmaradni

szerényen, mint kiszolgálóként úgy kapni

függőséget, mi kiüresítve pusztít,

hűséget követel, hűtlenként gyanúsít.

Őrizzen bennünket megelégedettség

azzal, amink megvan, gazdag nyelvi egység,

és hogy mindegyikünket saját feladat

vezérel, megtéve közösséggé avat.

Külső erő vetett el széthúzás magot,

helyette őrizzük a szaporulatot,

emelve, ha lehet, az emberség-fokon,

aki nem vértestvér, az is lelki rokon.