Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1070.

1070.

Mikor megrendülten állunk, indoka túl-

nő rajtunk, olyat még nem tapasztaltunk és

nehéz elviselnünk, de gondolnunk kell az

áldozatokra, a hozzátartozókra,

ha azok nem mi vagyunk éppen, kibújni

nem lehet a teher alól, mit veszteség

jelent, együttérzésünk talán segítség,

ha távol vagyunk, s ha közel, egyemberként

megmozdulunk, odamegyünk részvétünket

nyilvánítani, részt kérni fájdalomból,

együtt elviselni egynek lehetetlent,

emberségünket kell helyreállítani.

Közös a létünk, beláthatatlanul nagy,

végtelenségként táplál bennünket, őriz

és megtart, de néha csorbul a biztonság,

saját útját járja a külső természet,

vagy a belső mondja fel a szolgálatot,

részben vagy egészben, testben vagy lélekben,

megszűnik nyugalom, felhorgad a káosz,

kitüremkedik a velejáró romlás,

hogy helyreállítottan már megjavuljon,

mint ahogy lélegzetünk elhasználódik,

állandóan új forrást nyer létezésünk,

s réginek vége, megszokhatatlan törvény.

Ezért kell életünket komolyan venni,

benne a jóságot szépnek találni,

ami hozzásegít saját működéshez,

hogy mindannyiunkat célnak tekinthessük.

Ne okozzunk hát mesterséges földrengést,

ne tegyük ki magunkat összeomlásnak,

kapaszkodjunk egymásba, ameddig valós

előnyt hoz és öleléssé válik olyan

összefüggésekben, ami meglepetés,

váratlanság a kiszámíthatóságban,

boldogítónk legyen testünkben a lélek,

testvérünk bárki, aki emberként világ.