Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1071.

1071.

Mi a jó arány veszélyek és remények

valóra válásában, váltásában, ne

akarjuk megmondani, mert úgysem tudnánk

befolyásolni menetét, független az

tőlünk, de még kapcsolódásainktól is

sokszor, nemhiába hívják véletlennek,

ami nem jelent behódolást előtte,

mindkettőre fel kell készülnünk rendesen.

Reménységünk legyen elsődleges hitünk,

mert a természetben látjuk folyományát

közönséges eseteknek siker néven,

beszélni sem kell róla, mert magától jön

testi mivoltunk növekedésével és

lelki életünk kialakulásával,

de ennél még többet elvárhat, aki mer

s hajlandó nagyobb erőfeszítésre.

Ezáltal olyan területen menetel,

ahová életszeretet vezérelte,

de ahol csak az ő teljesítménye lesz

mérvadó, magának köszönhet majd mindent.

Ezért van szükségünk a reménykedésre,

és legalább titkon működjön szívünkben,

mert vonzásunk nélkül szerencse sem fordul

felénk, alkalmat kell adnunk s megragadnunk.

Míg a veszéllyel ez ellenkezőleg van,

ha foglalkozunk elhárításával, nem fog

bekövetkezni, mert még rejtett zugokból

is ki tudunk söpörni kételyt: ne lenne

lehető, megoldható a kihívások

kezelése, életfolyamatunk rendbe

tétele, ha vészhelyzetként jelentkezik

természeti csapás, emberi gyengeség.

Többre vagyunk tehát hivatottak, mint az

hitetlen látszatként ingerel bennünket,

és sokkal kevesebb bajt kell elviselni,

ha okosan előrelátást gyakorlunk.