Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1072.

1072.

Igazi nehézségnek nincs elkerülő

útja, hiába próbálunk kibújni a járma

alól, ott fog tornyosulni újra

előttünk, hegyként, fel kell jutnunk a csúcsra.

Nagysodrású folyóként, min át kell kelni

híd nélkül, úszva, vagy csónakot építve,

mások biztatását kapva segítségül,

erőfeszítésed, megtérül, megszépül.

Ezek előfordulnak, sőt jönnek egyre

az életben, próbatételnek tekintsük,

ne büntetésnek, ne higgy a véletlenben,

a sors csupán valóságos, nem kegyetlen.

Szorgalmasan készülünk a győzelemre,

mi csupán megrendezett megmérettetés,

nem élethalálharc, nem vágnak úgy kupán,

hogy tömegsírba kerülj a csata után.

Ne keverd össze a lehetetlenséggel,

mi reménytelen, áthatolhatatlan fal,

mindannyiunk számára ütköző elem,

határ, korlát, mert a létünk nem szertelen.

Hanem szervesen lehetünk elrendezve

szépen, úgy végigjárni a magunk útját,

hogy előre lássuk, következésképpen,

bírjuk erővel és győzzük okos ésszel.

Vedd figyelembe, sőt működj együtt másik

emberrel, aki egyedül lehet társad

világ lényei közt, bír hasonló tervvel,

mint te, s ne akarj versenyezni Istennel.

És van közösségedben is megvívandó

küzdés, mert ha elkerül is katasztrófa,

együttélés nemcsak előnyös, de tüskés,

igazságosan nyújtsa mindenki üdvét.

De mégse a külső eszközökben bízzunk,

bután, mert magunkban találjuk a támaszt

épen átmenni élet örömén, búján,

alkotva átlépni a siker kapuján.