Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1074.

1074.

A színvonalon valami elvontságot

értünk, olyan nem nagyon meghatározott

mércét, és mintha magátólértetődő

volna, ha nem teljesíted, légy átkozott.

Oly elvárásként terjed tehát közöttünk,

ami biztosítja az akol melegét,

üdvözölve, aki teljesítést mutat,

kirántva kardot alulmúlás esetén.

S ahelyett, hogy igaz szempont szerint lenne

megítélve, pontos válasz felvetésre,

elnagyoltság álarca mögé bújhatunk,

küldenénk az ellenkezőt feledésbe.

Ily hivatkozásunk gyengeséget takar,

a gondolkozás mezején végzett ügyben,

hiszen nem a tetteket kell megvédeni,

szárba szökkennek, ha kifakadtak rügyben,

hanem eszmeiség a kritika tárgya,

nem csupán elmélet, de a világlátás,

ha abba nem lehet másként belekötni,

ördögíteni kell, s hogy nincs rajta áldás.

Így aztán nem számíthatunk segítségre,

amikor felfedezünk valami újat

s az nem egyezik valakik érdekével,

mint színvonaltalan csúnyaságot, rútat

fogják elutasításra javasolni

magas szintre beállított társaiknak,

akik elfogadják a zsigeri jelzést,

tényét nem mérlegelve támadást iktat

még nem a félelem, öntelt önbizalom,

hiszen hogy kerül a csizma az asztalra,

merthogy egy szint alatt nem rúghat labdába,

ki nem mi kutyánk kölyke ébren és alva.

Pedig a sorsunk esetleg azon múlhat,

földbe döngöl-e ilyen ránk omló plafon,

mert egyébként mindaz választható legyen,

miről meggyőződhet mindenki szabadon.