Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1080.

1080.

Ahogy technika nem oldhat meg minden

bennünk felmerülő alapvető kérdést,

vitethetjük magunkat fejlődésével,

nem tölt be tudatunkban tátongó létrést,

úgy idő sem képes megoldani rejtélyt,

miként lett a világ és mi dolgunk benne,

egyre mélyebbre látnánk szerkezetébe,

ha lelkünk tartalma még titok nem lenne.

Látjuk kapcsolódni a szellemvilághoz

mindenséget irányító törvényeket

felfedezve, azaz magunkban tükrözve,

kivetítve világon túlra lényeget,

miközben felmerül következés-gyanú,

hogy érzékelt külsőt belsőnk virágoztat,

s vannak eszközeink eltérően mérni,

eredmény üres nyelve homályt nem oszlat.

Nem enged belátni eszünkkel odáig,

ahol a világkeletkezés történik,

mert valami messzi időben keressük,

emberszületést is messze múltba vénít,

s mintha csak azóta állna fenn mindkettő,

előtte tehát nem volt más, csak a semmi,

hogy létrejött valóság és értelmesség,

mi nem fér fejünkbe, valami kell lenni.

A semmi mögöttről mosolyog ránk Isten,

de aki még most is itt kering köröttünk,

fogalma megtermékenyíti életünk,

vitás, van-e hatalma tényleg fölöttünk.

De ha itt van bennünk és örökké itt lesz,

itt volt, nem értelmes előttre kérdezni,

sem utánra, imádjunk végtelen jelent,

s az időtényező befolyását veszti.

Mert mindig ember volt az ember és Isten

az Isten, nem primitívből lettünk nagyok,

ha Isten mindvégig bennünk található,

s kimondja magáról, vagyok, aki vagyok.