Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1084.

1084.

Vakon sakkozni csak akkor lehet, tudod,

ha annyira ismered a terepedet,

hogy gondolatban százszor is végigfutod,

nem elvétve egyetlen kockát, szerepet.

S itt most nem magáról a sakkról akarok

beszélni, hanem az örökös helyzetről,

mi ebben az életben számunkra adott,

hol a sima tapasztalat rendre megdől.

Merthogy egyrészt úgy vagyunk berendezkedve,

jövőért működünk minden pillanatban,

mégis a jelennek múltat idéz kedve,

de mi ismerős itt, vadidegen abban.

Másrészt magunkat sem, nemhogy társainkat

ismernénk annyira, megbízható legyen

kapcsolatunk űzni feladatainkat,

elcsúszunk a jégen, bizalom-kenyeren.

Hát még, ha a szándék rejtett ellenséges,

mi szembejön nyilván, háttér titokzatos,

s lesz megtévesztettnek a sötét is fényes,

legrosszabbkor szakad erősnek hitt kapocs.

Mintha sekély tóban sétálnál, de vannak

gödrök, s ha megijedsz, miközben elmerülsz,

vizet nyelsz, válaszolsz köhögés-rohammal,

hirtelen veszélyes állapotba kerülsz.

S mintha éppen erre várnának valakik,

bizonytalan gyengüljön ellenállásod,

s amikor megtudod, Úristen hol lakik,

besétálj a verembe, mit neked ásott.

Legalábbis sokan így éreznek, hogyha

siker reményében építve elbukunk,

de munka közben ne legyen eszünk lomha,

másként komisz való hálójába jutunk.

Mi hát a megoldás vaksakk létünk ellen:

szoros együttműködés jóban és rosszban,

támaszkodhassunk arra, ki eszesebben

szerez tudást, mi igaz erőnkbe lobban.