Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1089.

1089.

Átlagemberként nem szokásunk a nyelvet

vizsgálni, elemezni, szerkezetében

keresni kéretlen összefüggéseket –

használjuk mondanivalónk érdekében.

Érdekességeit néha észrevesszük,

és játszani is szeretünk a szavakkal,

vagy magunk választékosan kifejezzük,

de ritkán foglalkozunk képzővel, raggal.

Mindnyájan megegyezünk gyakorlat szintjén,

hogy szójelentésnek mi is a tartalma,

és hangerő fokából, hangszínből szintén

értjük, mi a beszélő valós szándéka.

Ugyanígy írott alakból olvasással

elérjük, felfogjuk a mondanivalót,

becsüljük íróját, ha mélyre ásással

áttört életfelszínt, közölt érték adót.

És itt már áttértünk gondolat-világra,

minek a nyelv csupán hű közvetítője,

ám mondatok nélkül eszme meg nem állna,

ez korlát csapongásra, kerékkötője

elménk szárnyalásának, mi mögött lehet

egy végtelen ösztönző szellemi mező,

ha hagyjuk, akár bennünk tomboló lehet,

kifejlett képességgel keretezhető.

De eddig, mint nyelvszerkezetig, kevesen

jutnak el fárasztó mindennapjaikban,

s van, kiből fájdalom szól keservesen,

ünneplést érdemlő, ha bölcsesség rikkan.

Meg is szoktunk egyezni közmondásokban,

megbecsüljük a sejtelmes mélyenszántót

életünk tartóoszlopaiként, okkal,

joggal, a nagy semmiről leplet lerántót.

Mert különben csak hangok egymásutánja

a beszéd, emberhang, mi tájat színesít,

festményünk róla akkor lesz hív utánzat,

ha igazságot érzéken túl teljesít.