Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1095.

1095.

Ami Földünket héjként pókhálózza be,

nem felülről ránk eresztett búvárharang

alakú és szerepű készség vagy eszköz,

hanem milliárdnyi szálú önsugárzás

együttese, nem isteni gondviselés

teherelszívója életkonyhánk mélyén,

öntudatra ébredésünk örök jele,

kiméri hűen helyünket a Nap alatt.

Azaz feladatunkat, hogy ne várjuk más

segítségét, megoldását jelentkezni,

mert nem fog, nekünk kell rendbetenni magunk

okozta bajunk, mire van is reményünk

teljes joggal, ha összekapcsoljuk eszünk

és hallgatunk rá, magátólértetődő,

mégis mélyenszántó bölcsességeire,

amit igaz emberekként kimondhatunk.

Illetve tőlük származtathatunk, még ha

nehéz is megismerni őket szándékos

ismeret-zajban, mit azok gerjesztenek,

akiknek semmi sem, nekünk minden drága,

ahol nem vehetünk részt a döntésekben,

átnyúlhat fejünk fölött távhatározat,

elrontva sorsunkat nemzedékeken át,

hacsak nem állunk ellen összefogással.

Szívünkből fakasztott együttérzés mentén

figyelve a múltból jövő tanulságra,

hogy megmaradásunk tétje forog kockán,

ha nem zendül bennünk üdvös összhangzatunk,

hogy közösségünket árulják tudatlan,

kik külső erőkkel szövetkeznek folyton,

renyhe kényelmességük nem lehet erény,

minta, vállalni kell jövőnkért a harcot.

És ez egybeforrasztja lelkesedésünk,

távlatokban terem áldozatunk üdve,

e kevés is sok, ha emberségről van szó,

összeadva ment meg, míg világ a világ.