Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1098.

1098.

A van van mindig jelen, folytonos élet

köti össze a pillanatokat nekünk,

de ez a mindenségnek mellékes lehet,

létszféra köráram sugarába vetült.

Nem is kör az, hanem időrészecskékből

képződő felület, szüntelen tágulva

táplálja a teret, jövőből figyelve

visszanézve juthatunk csak el a múltba.

Ami nincs másként, csak összefüggésekben,

megfejtéséhez már értelem szükséges,

mégis, rétegekben egymásra rakódva,

s élettörténetben benne van a lényeg.

De igazi rejtély a mindig adott most,

behunyt szem nyitása után változatlan

környezet, s az ébredés után tapasztalt

önazonosságunk testi-lelki kalandban.

Akármerre megyünk, ugyanoda jutunk

a világválasz szerkezetét tekintve,

nem vesztjük el magunk, és a valóság is

állandó alapozásnak drága kincse.

Ám az a jó és természetes állapot,

ha bennünk e kérdések fel sem merülnek,

végigmegyünk az elénk adódó úton,

kételyt bizonyosság messze elkerültet.

Nem nézegetünk egyre hátra s előre,

nem szedjük ízekre sorsunk miértjeit,

mert átlátjuk gondolatban az egészet,

magyarázat-kényszer törvényre nem feszít.

Elfogadjuk a magától értetődőt

és megkülönböztetjük a még csodát,

ami felkelti figyelmünket, egyszer majd

bővíteni fogja ismeretünk sorát.

Nem kell kelteni felesleges izgalmat,

hiszen mennyire jó az állandóság,

gondoskodás persze mélyenszántón kutat,

feltöltse értelmünk, pillanat adósát.