Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1099.

1099.

Folytonosság tudatot vittek magukkal

a bujdosók, viszik ma kivándorlók,

bőrük alá rejtetten a lényegünket,

vagyunk magas fokon emberség gyakorlók.

Azért harcoltunk s elbukva elfutottunk,

ügyünk ne csak hősi halál vigye tovább,

s nem megfutamodás nehézségek elől,

ha haladó eszménk megelőzte korát.

Ez a testvériség, mi időtlen csorbul,

mintha végig mozgatná a történelmet,

megsértése hasznos, hiánya szenvedés,

kinek kívül tágabb, nem kér álkegyelmet.

A vád hamis, hogy ez sarkos vélemény,

merthogy a hatalom kegyetlenségével

meg kell tanulnunk együttélni vidáman,

hisz’ az idő jobban tudja, hogy mit érlel.

És majd enyhülni fog a kemény szorítás,

visszatér az élet régi nyomdokába,

mit elvesztünk közben, nem üres áldozat,

jövő nemzedékek boldogulás-ára.

De nem tér vissza, mert az új terpeszkedik,

tobzódik szinte kimerülhetetlenül,

mert megtalálja világnagy rokonait,

vérséginek mondva hazugságba merül.

Mert csak a kiváltságosság akarása

egyetemesíti haszonélvezőit,

egyoldalúvá téve az értékmérést,

szűkíti az eszményt, bár hirdeti, bővít.

Kell hát visszatérni, kibújni föld alól,

mint költözőmadár s tavaszi kikelet,

megőrzött örök emberit visszatenni

a helyére, hogy éljen igaz szeretet.

Ami jellemezte évmillióinkat,

ezt rontaná el pár ezer év szemete,

de újra jó úton járva megbocsátás

működtet együttélést, világ szelleme.