Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1103.

1103.

Nagy kérdés, milyen mély gondolkodás kútja,

milyen forrás vize tölti meg eszmével,

külön kitaposott-e elvontság útja,

vagy ha kérdez, válaszol közös eszével.

De csak egyén fejben fészkelhet gondolat,

nehéz kifejezni, másoknak átadni,

nem semmiből bukkan fel, és már nem lohad,

ha megfogant, társad bólint, hogy nem talmi.

Ettől azonban még nem nyílt eredete,

kétséges, valaki lehet-e oly okos,

benne gyűlik szellem, mint borban hegy leve,

sőt aztán cifrázza, elmeerőt fokoz.

Azaz nem tudható, lebeg-e köröttünk

tudást adó erő, lelki besugárzás,

mit ők is előbb, s mi tőlük örököltünk,

kik őseink, de ma is folyik észgyártás.

No, nem a természet burjánzó hevével,

hanem fölé emelkedő szemszögekből –

elemzed anyagát, ellát törvényével,

néhanap minden addigi tudás megdől.

De sosem kérdezzük, isten rosszul tudta,

ki addigi tudással ellátott minket,

az önteltséget is minden korszak bukta,

hát ne dobj el, moss ki bután koszos inget.

S itt jöhet segítség közelről, távolról,

mellőzött szomszédságból, messzi földrészről,

nekik is van tapasztalatuk e korról,

emlékük sikerről, még több gyászos vészről.

S ha bolygónk olyanná tette a hatalom,

mintha szétszakadt volna az emberiség

szolgákra s urakra, van mélyebb tartalom,

jó hagyományból egyensúlyos lelkiség.

Így tanulság, hogy egymástól kell tanulnunk,

kiterjesztve érdeklődést több világra,

mint minek egysíkúságától búsulunk,

végtelen gazdagságra szívünk kitárva.