Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1107.

1107.

A szépség lenyűgözi a vad szívet is,

áthatol a kérgén, mint lélek az időn,

gondtalan állapottá teszi a harcot,

békét teremt, mint örök életben hívők.

Rohanásszünet szép zene hallgatása,

átjárja testünk, élmény izgalmat fokoz,

ne csinálj mást közben, buzoghasson tisztán

forrása hangzatnak, még az ész is toroz.

Ahogy festmények nézegetése közben

szintén villódznak a képzelet nyilai,

csendélet vagy képmás, életkép megragad,

továbbgondolttá lesz ezer új valami.

S azért nem lehet idegen ábrázolás,

mert minden a természetet utánozza,

bárha a művész sajátos látásmódja

kiemeli részét, úgy hangsúlyozza.

De van, mikor mi vagyunk jelen alkotó

szerepben változatos tájat szemlélve,

hegycsúcsról tapogatunk szemmel dombokat,

semmibe veszne ez, ha ember nem élne.

Aki egyébként a szépség legfőbb tárgya,

legyen akár csecsemő, gyermek, fiatal

vagy öreg, megpendít eredetisége,

tükör nekünk, hatása rejtelmet takar.

A jó élethez szükséges mintázatot,

mit másoktól lesünk el életünk során,

miben élenjárnak a gyönyörűségek,

győzzük befogadni, jönnek oly szaporán.

Miközben világos, hogy belőlünk fakad

az érzés, mi ragadja meg figyelmünket,

mi lesz, ami majd örökre elkápráztat,

kerek végtelenné téve életünket.

Elmerülnünk hát e szépséges világban,

nem szerencsétől függ, hanem akarattól,

miközben fáradozol, nézz mindig körül,

pihenj, ne zárkózz el csoda-őrangyaltól.