Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1110.

1110.

Életünk úgy készül, mint a rózsabimbó,

vagy akár hagymafej, káposzta levelek,

egymás alatt újabb és még újabb támad,

felszín és mély, sorra közli magát veled.

Nyargal külalakod az időben tova,

látványára mondják, hű, de nagyra nőttél,

nem látszik, mi rak össze téged igazán,

miközben lelkedet benyomások szőtték.

Csak menet közben derül ki tehetséged,

mihez egészséged elengedhetetlen,

és nem vagy mindenben kiemelkedő sem,

hibáidtól viszont nem leszel nyeretlen.

Nem, mert azok könnyen kiküszöbölhetők,

erre való hosszú nevelési folyam,

ma már testi fogyaték se lesz akadály,

lehetsz boldog és hasznos, mint más, épp olyan.

Ha a környezeted megfelelő módon

viszonyul gyerekhez, felnőtthöz egyaránt,

szabadon bontakozhasson ki lényegünk,

szeretetszélben isteni törvény gyanánt.

Mert teljesen mindegy, mekkora nehézség

legyőzése árán leszel teljes ember,

az számít, hogy hova jutsz el a végére,

megnyíljon számodra lehetőség-tenger.

Részt vesznek ebben közeli és távoli

segítők és teljesítmény-befogadók,

s ha nem ismered őket személyesen,

hírükkel, mintájukkal lesznek mérvadók.

Így aztán kinövöd szűkebb környezeted,

kik áldásukkal kísérnek szép utadon,

már alig ismer, de látja eredményed,

s magadba belátni tovább feladatod.

Mert a világot is magadon átszűröd,

így gazdagodtok együttes rétegekben,

élvezed, hogy ahány ember, annyi élmény,

néha áll az idő, néha gyorsan lebben.