Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1111.

1111.

A tudatosság hatalmas dicsőségünk,

ezért is lepődünk meg annyira, mikor

nyomait állatoknál látjuk, és sokan,

kutyagazdák szomorúságot vagy vigyort

emlegetnek kedvencük „arcán” feltűnni

távozásuk s érkezésük alkalmával,

s egyéb kunsztokat is mutogatnak nekünk,

ellentábor-kétely eme ügyre rávall.

Mert pár ezer évig istenekké váltak

világszellem-képviselő földi hősök,

csillagégi jártukban-keltükben hatva

megbüntették, aki féktelenül hőzöng,

vagy nem veszi figyelembe törvényüket,

amit sorsként minden emberre kiszabtak,

de ehhez már magas színvonalra kellett

lépni termelésnek, javat ingyen kaptak

tudást őrzők, békés életet szolgáló-

védő katonák, papok, nemesek, király

– kiszolgálta őket népüknek többsége –,

ők határozták meg a haladási irányt.

Ámde előtte évek hosszú során át

– többszázezret kellene inkább mondanunk –

mindenki magamagával törődve élt,

győzött nehézségen, túlélésünk tanunk.

Ekkor már réges rég öntudatra ébredt,

szerszámot készítve túlélt hideg időt,

értelmét fejlesztve jutott mind előbbre,

lassan már szinte a természetből kinőtt.

Magát magasabb rendűnek határozta,

állatvilágot is szerszámsorban használt,

elfelejtettük, hogy öntudatból vagyunk

tőlük különbek, jobbak, ha egyáltalán.

De a teremtés koronája leesik

fejünkről olykor a meglepetés okán,

mit állat- vagy robot-teljesítmény mutat,

talán nem lépnek át az öntudat fokán.