Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1113.

1113.

A jó tanító nemcsak tudást közvetít,

oly képesség kifejlődésére ügyel,

mi közel visz korszerű emberré válni,

jövendőt forraló katlan alá tüzel.

Hivatástudata már akkor alakul,

mikor saját magán érzi a nevelést,

miben nyer tőle újat, mi elmaradott,

élvezet és szenvedés ad mérlegelést.

Hogy vezetik ismeretlen új utakra,

feltárva előtte a világ sok arcát,

mint kötik a már belátott, kezesített

részéhez ügyesen a megértés harcát.

Nem felejtve, hogy a bizalom a lényeg,

kölcsönösen, hogy ő jól tudja, és én is

elérhetem azt őszerinte, életem

sorsát betölthetem legmagasabb célig.

Mert miközben minden megváltozik aztán,

emberségünknek egyként meg kell maradni,

múltból nézve mára, ez oly kalandozás,

most kell kihívásokra megoldást adni.

S ha sikerül eltalálni a jó irányt,

ami meghatározza hosszan az időt,

azaz kivívta a helyét tudástérben,

kezdheted tanítani a hogyant s minőt.

Sokaknak lehetsz a megváltó mestere,

olyanhoz értve, mihez szinte senki más,

kihozod belőlük rejtett értéküket,

eredményüktől vesz téged körbe imázs.

De itt nem állhatsz meg, tovább képzed magad,

amely területen te vagy felfedező,

oldva létbe fagyott lehetőségeket,

gyakran egyedül, nincs elismerés eső.

Becsülöd a kicsit, a nagyot áhítod,

ne csak korán jött légy, naponta hozz hasznot,

s eme egyensúlyra taníts meg tanítványt,

tedd átjárhatóvá a tudósi kasztot.