Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1115.

1115.

Ha a beláthatatlanból magyarázod

világod, olyan lesz, mint aminek látod,

kevés ugyanarról ugyanazt mondani,

gondolkodás úgy nem lesz többlet valami.

Ez tehát elvileg mond le, hogy elérje

az értelem fokát, függönyt húz eléje,

min nem hatolhat át elméleti erő,

nem lehet visszavert verőfény fényverő.

Tükör mögé látni arcon belül lehet,

szétbontott felület nem tükröz lényeget,

s minekután evilági más világot

tapogat ésszel, elolt szemlélet lángot.

Képeink helyére képletet ültetve,

szerves szellemiség másolat lehetne,

ha össze nem kevernénk a valósággal,

haszonélvezetre van, mint a madárdal.

Pedig csak a bennünk keletkező jelzés,

és nem kölcsönhatásra mutató rezgés,

a mérőszerkezet emberi találmány,

kicsinységünk növelő létra vagy állvány.

Honnan messzebb látunk nagyba vagy kicsibe,

hogy keletkezik a lét vagy a kiscsibe,

megfelelően életünk sem ismerjük,

istenséget kísért ismeret, ha merjük.

Közben meghatároz világberendezés,

ezért felfogásunk kishitű, vagy mesés,

a természet kirablása egymás helyett

vágyott cél lesz egyetemes ember felett.

Bárha mi teremtünk sajátnak világot,

messze nem éri el a létvalóságot,

ez nem futóverseny, nincs, kit megelőzzél,

benne vagy fazékban, mivel kell hogy főzzél.

A képzelet persze az élvezet vére,

felajánlja magát gondolat helyére,

egyesítésük sem világ megváltója,

hogy fényből jött kezdet lenne alkotója.