Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1116.

1116.

Borús napon, eső közben ne zúgolódj,

nézd éltető növényeink ragyogó arcát,

a madarak is üdébben énekelnek,

élvezd a természet felfrissült illatát.

Teheted, ha nem ketrecben, dobozban élsz,

felhők múltán besüt a Nap lakásodba,

kilépsz az ajtón és máris eléd terül

kerted, akármilyen, visz hangulat sodra.

Nem aszfaltról visszaverődötten bugyog

a víz, hanem föld benyeli, belélegzi,

gyökérzetet táplál, kútból ember húzza,

víz nélkül nem élhet meg sokáig senki.

Kérdés hát, hogy terjedt el szidalmazása,

ritka felhőszakadásból jött özönvíz

rettegtető istencsapás minőségben,

miért csupán napsütés életöröm dísz?

Talán csillagokkal van összefüggése,

csak felhőtlen égen látszanak éjszaka,

ama sötétségtől félünk igen nagyon,

ha nem köszön ránk onnan fény alakzata.

Lelkünk is bezárul, nem talál magában

villanásnyit sem az örök ígéretből,

hogy nem maradunk egyedül a bús létben,

Isten megszabadít fénytelen méregtől.

De még ennek is van elhajlított része,

mi egy idő óta úgy fejti az álmot,

mintha nem pihenő alvás éke lenne,

győzve ébrenléti béna valóságot.

Rámutasson új utakra, vak vágyakra,

helyette a bűnösségünk hozza elő,

ha már csak ott lehetünk igaz emberek,

mert életünk lett zsákmányoló legelő.

Titok nyitja tehát, hogy nem szabadságot

korlátoz az eső, sőt megnyit csatornákat,

szüntelen erőforrást tettek mezején,

hárítsunk el róla s magunkról álvádat.