Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1117

1117.

Ugyan mi a gond a piramis léttel,

mikor annak csúcsán irányítók ülnek,

magas dombról is sokkal messzebbre látni,

magas véleménytől hiedelmek dűlnek.

Szinte természetes, ahogy kiizzadjuk

magunkból az emelkedett csoportokat,

melyeknek tagjai sokkal másként élnek,

ráérnek megfigyelni hasznos dolgokat.

Inkább van szükség a munkamegosztásra,

ám csupán a saját rendje-módja szerint,

ahol minden tevékenység mesterére

közössége nagy megbecsüléssel tekint.

És ő nem ranglétra tetejére mászik,

legkiválóbbat nyújt élete végéig,

segíti tanítványait, követőit,

vigyék a teljesítményt határ széléig.

És a képességek válogatnak köztük,

kinek-kinek kiosztják a feladatát,

ezért nincs betöltetlen munkaterület,

sőt, több újdonságot új tehetség talál.

Mindebben nincs helye henyének, lustának,

értelme se lenne megfosztani embert

cselekvő lényegétől, mihez elméjét

kiművelni kapja életkezdet részét.

Még a gonoszságnak sincs mindebben helye,

olyat magunk közül egészségünk kizár,

nincs kísértés sötét oldalt kipróbálni,

míg elménk üdvös végtelenségre kitárt.

Gondolkodjunk hát el jelen állapotán,

kinek lapos még mindig gömbölyű földünk,

kik rakatnak maguk alá pénzhegyeket,

eszmesíkon is rájuk pazarlón költünk.

Midőn világméretekbe kapaszkodnak,

hitegetnek, riogatnak nagy serényen,

elég, ha buborékjukat kipukkasztjuk,

tovább tevén a dolgunk igaz szerényen.